JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (22.)
 
A megmentett élet
Olvasmány: Jn 8,1-1.
„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Jn 8,7.
 
Nagyon érdekes igeszakasz van ma előttünk, nemcsak tartalmi vonatkozásban, de formai vonatkozásban is. Ezen a helyen az újfordítású bibliánk lábjegyzetében azt a megjegyzést találhatjuk, hogy ez az igeszakasz a legrégibb kéziratokban nem található meg. Kálvin azt írja ezzel az igeszakasszal kapcsolatban, hogy bár a legrégibb görög kéziratok eleinte nem tartalmazták ezt a történetet, de a latin egyházatyák mindig elfogadták és számos későbbi görög kódexben is megtalálható. Nincs benne semmi, ami méltatlan volna az apostoli lélekhez, ezért nincs rá okunk, hogy épülésünkre ne alkalmazzuk.
A történet bevezetőjéből megtudjuk, hogy az írástudók vezettek oda Jézushoz egy házasságtörésen rajtakapott asszonyt, de ezzel azt is jelzi az evangélista, hogy az írástudók mindezt azzal a szándékkal tették, hogy csapdát állítsanak Krisztusnak. Külön is említi a szöveg a farizeusokat, akik az írástudók rendjében az első helyen álltak. Ebben az esetben rendkívül aljas szándék vezette őket, amikor ürügyet kerestek a vádra, amit saját szavaikkal el is árultak. Nem titkolták, hogy tisztában vannak a törvény rendelkezésével, ebből pedig teljesen világossá válik rosszindulatuk, mivel úgy faggatóznak, mintha kétes esetről volna szó. Az volt a tervük, hogy Jézust a kegyelem hirdetésének feladására kényszerítsék. Ezért ékesszólóan emlékeztetnek mindenkit arra, hogy Mózes elítélte a házasságtörő asszonyokat. Ugyanis tilos volt felmenteni azt, akit a törvény elítélt, ha pedig Jézus most nem tartja magát a törvényhez, akkor rá lehet fogni, hogy nem következetes önmagához.
Az igeszakasz legérdekesebb és legkülönlegesebb mondata ez: „Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre.” (Jn 8,6.). A magyarázók képzeletét régóta izgatta az a kérdés, hogy vajon mit is írt itt Jézus. Sokan és sokféleképpen próbálták már magyarázni és megfejteni ennek a különös mondatnak a jelentését. Van egy ősi arám nyelvű újszövetségi kézirat, ahol így olvasható ez a mondat: „Felírta a földre a bűneiket és ők meglátták bűneiket a földön.” Az arám nyelvű szövegnek ezt a fajta értelmezését látszik alátámasztani az is, hogy a görög szöveg itt nem az „írni” (grafein) szót használja, hanem a „felírni” (katagrafein) kifejezést, ami azt is jelenti, hogy valamit valaki ellen feljegyezni. Ezen értelmezés szerint tehát, amíg Jézus a földre írt, valahogy, valami titokzatos módon az asszony vádlóinak a saját bűneik jutnak eszükbe. Erre utalhat, hogy amikor tovább faggatják Jézust, akkor ezt válaszolja: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7.).
Augustinus szerint Jézus a törvény és az evangélium közötti különbségre mutatott rá itt, mivel nem a kőtáblákra írt, hanem a porból vétetett ember szívére.
Ezek a magyarázatok, azonban – bármilyen szépen hangzanak is – valójában csak találgatások. Ezen a véleményen van Kálvin is, aki szerint felesleges és hiábavaló dolog azt kutatni, hogy mit is írhatott Jézus a porba.
Kálvin szerint itt egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ezzel a cselekedetével az őt kísérteni akaró farizeusok kérdését semmibe véve, azt akarta megmutatni, hogy azok meghallgatásra sem méltók. „Jézus pedig lehajolt” ezt a mondatot Kálvin így fordítja „lefelé irányította tekintetét” – vagyis ezzel a mozdulatával megvetését fejezte ki.
Jézus végül is választ ad az őt tovább faggató farizeusok kérdésére: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7.). A válasz kifogástalan, mert Jézus a törvény előírása értelmében kimondja, hogy akit házasságtörésen rajtakaptak az méltó a halálos ítéletre. Jézus azonban tovább viszi a törvény értelmezését. A mózesi törvény úgy rendelkezett, hogy a gonosztevőket és bűnösöket azok a tanúk kell, hogy megöljék, mégpedig saját kezűleg, akiknek a vallomása alapján elítélték, így a tanúskodás adott esetben komoly felelősséget és faladatot is jelent. Krisztus ehhez hozzáteszi azt, hogy a törvény értelmében bűntelenséget követel a tanúktól, hogy csak az merje magára vállalni mások vétkének megbüntetését, aki tiszta, ártatlan e bűn vonatkozásában. „Aki bűntelen közületek” kifejezés tehát itt nem azt jelenti, hogy általában minden bűntől mentes lenne az a személy, aki az ítéletet végrehajtja, hanem, hogy konkrétan a házasságtörés és a paráznaság tekintetében bűntelenek.
Világos, hogy Jézus itt nem a jogos törvénykezés ellen szól, hanem csak a képmutatókat feddi meg, akik mások szigorú, sőt kegyetlen ellenőrei, de saját maguk felett és vétkeik fölött jóságosan szemet hunynak.
Jézus nemcsak leleplezte a képmutatók akadékoskodását, de megszólaltatta lelkiismeretüket is. A farizeusok valójában önmagukat leplezik le azzal, hogy megzavarodnak és elfutnak, ezzel bűnösnek vallva magukat e bűn tekintetében. Kálvin hozzáteszi, hogy valószínűleg nem az Isten félelmének, hanem az emberek előtti megszégyenülésüknek volt ilyen hatása, hogy feladva eredeti tervüket eltávoznak. Miután szándékukban nyilvánosan kudarcot vallottak, a házasságtörésen rajtakapott asszony személye már egyáltalán nem fontos a számukra, egyszerűen otthagyják, mint egy sikertelen játszma feleslegessé vált eszközét.
Egyedül Jézus marad ott és az asszony középen állva. Augustinus írja erről a jelenetről: „Egyedül maradt a nagy nyomorúság (miséria) a nagy könyörülettel (misericordia).”
A farizeusoktól eltérően azonban Jézus nem így tekint erre az asszonyra, nem akarja őt eszközül használni a maga igazságának bizonyítására vagy mások csapdába ejtésére. Miután az asszony vádlói távoztak, Jézus nem akarja átvenni az ő szerepüket, ezért így felel neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.).
Jézus nem akar olyan szerepre vállalkozni, ami nem az övé. Őt az Atya azért küldte, hogy összeterelje az elveszett juhokat, ezért hivatását szem előtt tartva bűnbánatra szóltja fel az asszonyt és a kegyelem ígéretével biztatja. Tehát nem arról van szó, hogy Jézus bűntelenséget biztosított volna a házasságtörő asszonynak, hiszen már korábban megállapította azt, hogy a törvény értelmében a házasságtörő méltó a halálra, hanem az Isten kegyelméről tesz bizonyságot. Jézus nem elveszíteni, hanem megtartani jött a bűnös embereket. „Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” – azt mutatja a számunkra, hogy Krisztus kegyelmének a célja, hogy a bűnös üdvösségre jusson.
Az igeszakaszban leírt jelenet olyan élő és drámai, hogy lehetetlen nem érezni, csak szemtanútól származhat, ezért is kerülhetett bele a Szentírásban. De vajon milyen tanúságai vannak ennek a történetnek a számunkra? Ezt vizsgáljuk meg most.
A történet óva int minket a képmutatástól és az elhamarkodott ítélkezéstől, valamint új életre hív.
1.      Óvás a képmutatástól.
A farizeusok és írástudók magatartását bemutatva két örök emberi tulajdonságra figyelmeztet minket a történet. Láthatjuk azt, hogy a vallási fanatizmus, a kegyes kegyetlenség mivé torzíthatja magatartásunkat. A megszállott tekintélyvédelem milyen érzés nélküli kegyetlenné teheti az embert. Minden időben voltak, és bizonyára ma is vannak emberek, akiknek a szíve helyén egy paragrafus dobog, és minden energiájuk abban merül ki, hogyan emelhetnék meg tekintélyüket, és minden lehetőséget megragadnak, hogy megmutassák és éreztessék másokkal szemben felsőbbrendűségüket. És ha valaki szíven találja őket, paragrafusukba akad bele. Isten Szentlelke őrizzen meg bennünket ettől a farizeusi magatartástól, a kegyes kegyetlenségtől.
A másik, amire figyelmeztet minket az írástudók és a farizeusok magatartása, hogy soha ne tekintsük a másik embert eszköznek, pusztán sakkfigurának, akivel játszani lehet, esetleg kijátszani vele az igazságot. Az írástudók és a farizeusok nem az igazságot keresték, nekik egyáltalán nem számít ez az asszony, csak egy eszköz a kezükben, annak a célnak elérésében, hogy Jézust elítélhessék és megölhessék. Nincs embertelenebb, lelketlenebb dolog, mint amikor egy ember csupán esetté zsugorodik a másik ember számára. Gondoljunk például az orvosokra, mennyire embertelen az, amikor az orvos nem néz a beteg szemébe, legfeljebb a vizsgálandó testrészére, amikor egy ember csupán egy érdekes epehólyag eset, vagy valami hasonló. S mennyire más az, amikor az orvos a szemünkbe néz, amikor szóba elegyedik velünk, amikor nevünkön szólít, mert ismer minket, amikor nemcsak egy eset vagyunk a számára, hanem valóban ember.
Az evangéliumot olvasva azt láthatjuk, hogy Jézus sohasem tekintett esetként az emberre és sohasem használta ki eszközként. Jézus számára a másik ember mindig ember maradt, sajátos egyéniségével, bűneivel és nyomorúságaival vagy betegségeivel. Jézus minden emberhez más és más módon közelít, minden beteget más és más módon gyógyít meg.
2.      Óvás az elhamarkodott ítélkezéstől.
Láthatjuk, milyen hangsúlyosan kiéleződik ebben a történetben annak igazsága, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Sőt máshol azt is olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus arra figyelmeztet minket: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1.). Mit is jelent ez? Jézus azt nem tiltja például, hogy megkülönböztessük a búzát a konkolytól, de azt már igen, hogy a konkolyt kiszaggassuk, vagyis Jézus tanítása szerint az ítélet az Istené. Ezért nem szabad az ítéletet az embernek kiragadnia Isten kezéből, mert az mindig torzuláshoz, hamis és elhamarkodott ítélethez vezet.
Ha figyelmesen olvassuk ezt a történetet, láthatjuk, hogy Jézus mennyire megértő, beleélő, együtt érző tud lenni az emberrel, jelen esetben még egy ilyen bukott asszonnyal is.
Gyökössy Endre megjegyzi, hogy ennek a történetnek a külön buktatója, hogyha nem jó füllel halljuk vagy sanda szemmel olvassuk, könnyen félreérthető. Talán ezért is hiányzik többféle ránk maradt régi kéziratból ez a történet.
Pedig világosan elhangzik a végén a mondat, amelyből kiderül, hogy Jézus nem a bűnt védi, jelen esetben a házasságtörést, hanem csak a bűnöst, az embert, hiszen azt mondja az asszonynak: „Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.).
Jézustól meg kell tanulnunk azt a hallatlanul nagy tapintatot, ahogy ő az emberhez, a beteghez, a bűnöshöz közeledik. Ő nem vájkál bele ennek az asszonynak a múltjába. Nem kérdi meg, hogy mi történt és hogyan történt. Nem hangzik el semmilyen erkölcsi prédikáció. Szinte döbbenetes az, hogy még Istenre sem hivatkozik, de miért is tenné, hiszen jelen van, Ő az élő ÚR! Amikor ajkán ez a felszólítás elhangzik, szinte tapinthatóan érezhető, hogy ez az asszony nem fog vétkezni, mert Isten kegyelme már újjáformálta őt.
3.      Hívás az új életre.
„Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.). Jézus ezzel a mondattal az újrakezdés lehetőségét biztosítja az asszony számára. Ez a tanítványságnak, Jézus követésének is az egyik legnagyobb csodája.
De nemcsak lehetőség, hanem hívás is van ebben a mondatban. Azt is észre kell vennünk, hogy miközben Jézus, nem vádolja ezt az asszonyt, ugyanakkor nem is mentegeti. Jézus a bűnt bűnnek nevezi, de az asszonyt egy új élet elkezdésére hívja és erősíti meg.
Jézus nem azt teszi, amit a modern szexuál-pszichológia tesz, amikor hasonló esetben a hormonokra, ösztönökre hivatkozva az embert kibékíti a bűneivel és azt szükséges természetességnek állítja be. De nem is azt, amit a középkorban tettek, amikor az elbukott nőt zárdába vagy kolostorba zárták. Nem, Jézus még csak meg sem esketi, hanem visszaküldi az életbe, mert ott kell majd megállnia a helyét. Ott kell majd úgy élnie, hogy többé ne vétkezzen.
De Jézus nemcsak hív az új életre, hanem annak feltételeit is megteremti, hogy valóban képesek legyünk új életet élni. Jézus eleget tett a törvénynek, mert ő nem eltörölni jött azt, hanem betölteni. A halálos ítélet, amelyet a házasságtörés esetére kimond a törvény, végrehajttatik, mégpedig úgy, hogy maga Jézus lép az asszony helyébe, mert Ő az, aki a bűn árát kifizette a házasságtörő asszony helyett és mi helyettünk is! Ezért lehetséges az új élet. Ámen.
 
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (2012.01.08. Bonyhád)