JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (18.)
 
 
Karácsony másként
Olvasmány: Jn 1,1-18.
„Az Ige testté lett. Közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Jn 1,14.
 
Mindnyájunk számára jól ismertek és kedvesek azok a karácsonyi történetek, amelyeket a Máté vagy a Lukács evangéliumában olvasunk. A betlehemi csillag, a jászolbölcső, az angyalok jelenése, a pásztorok és a napkeleti bölcsek mind-mind hozzátartoznak a karácsony történetéhez. Érdekes azonban, hogy sem Márk sem János evangélista nem számol be ezekről az eseményekről, hanem ők azzal kezdik az evangélium elbeszélését, amikor Jézus Keresztelő Jánoshoz megy, hogy megkeresztelkedjék, és ezzel megkezdi nyilvános működését. Valójában azonban János evangélista Mátéhoz és Lukácshoz hasonlóan beszél a karácsony történetéről, csak másként. Ezt a másként bemutatott karácsonyt szeretném ma közelebbről megvizsgálni.
János evangélista a karácsonyról evangéliuma bevezetőjében szól. Ma ezt a jánosi prológust vizsgáljuk meg közelebbről. Ez az előszó olyan, mint a zenében a nyitány. Készülhetett az evangélium fő része után is, ez különben a legtöbb előszóra igaz, a szerepe az, hogy elmondja a számunkra, miről szól az egész mű. Van szerkezete és tartalma. A szerkezetet részben meghatározza az, ahogy a "bölcsesség megszemélyesítését" az ószövetségi könyvek bemutatják. Ott a bölcsesség először Istennél van, majd részt vesz a teremtésben, aztán lejön a földre, és megajándékozza az emberiséget. Ugyanez a folyamat található meg a János evangéliuma előszavában, ahogy Jézus Krisztust bemutatja nekünk.
Tartalmilag ez a tizennyolc vers Isten kinyilatkoztatásáról beszél, arról, ahogy magyarázta önmagát nekünk. Ez az, ami számot ad a címről, amit a szerző használ – "az Ige". Ennek a szónak leginkább a "reveláció" felel meg. Ahogy mi, emberek megmutatjuk magunkat abban, amit mondunk, és mi több, abban, amit teszünk (testünk nyelvén), ugyanúgy mutatta meg önmagát Isten cselekedetekben és beszédben. Az előszó ezt részletezi: Isten fölfedte magát a teremtésben (2-5. versek), de az Ótestamentumban is, szövetségében, a mózesi írásokban, a prófétákban, és a bölcsességi irodalomban. Azok, akik kinyitották a szemüket és hittek ebben az ősi megnyilatkozásban, azok lettek „Isten gyermekeivé" (Jn 1,12). Végül Isten akkor mutatta meg magát a leginkább, amikor az Ige testté lett, az Istenemberben, akiben Isten dicsősége, jelenléte örökké tartó szeretete jeleként mutatkozik meg (14. vers). (A görög szöveg azt mondja el nekünk, hogy az Ige „fölverte sátrát” közöttünk, és ez szembetűnő utalás Isten ószövetségi jelenlétére a sátor szentélyében, amikor Izrael népe a pusztában vándorolt). Erről a megtestesült Igéről Keresztelő János tanúskodott; arról, hogy történetileg Jézusban kezdte meg bemutatkozását, benne teljesen megmutatkozik az Atya, akinek a teljességében mi, a keresztyének, mindannyian részesedünk.
János evangélista tehát karácsony eseményének a lényegét igyekszik megfogalmazni. Máté és Lukács sok érdekes és színes részletet leír a testet öltés körülményeiről. Tőlük tudjuk az adóösszeírással együtt járó kellemetlenségeket, a pásztorok látogatását, a bölcsek útját, azt, hogyan élte át azt az éjszakát Mária és hogyan élte át József. Ezek egyáltalán nem mellékes epizódok, mert pontosan ezek győznek meg bennünket a karácsony eseményének a történetiségéről.
János evangélista azonban azt akarja, hogy a lényeget lássuk. Csak a lényeget. Már az evangélium első mondatával Jézus személyét állítja a középpontba. Jézus örök Isten voltát hangsúlyozza. Arról beszél, hogy karácsonykor a mindenható örök Isten lett emberré, és az Ige lett testté. Jézus előbb volt, mint a teremtett világ, mert Ő nem teremtmény, mint ahogy azt némely szekták ma is állítják, hanem részt vett a teremtésben. Olvastuk, hogy „Istent soha senki sem látta, az egyszülött Isten, (a késői kéziratok így írják: az egyszülött Fiú) aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1,18). Ezért, mivel Jézus öröktől fogva mindenható Isten, képes volt arra, hogy örök isteni természetéhez magára vegye a mi emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Csak Ő tudott segíteni rajtunk, ezért vállalta az emberré létellel együtt járó minden szenvedést és kínt is.
Az, hogy az Ige testté lett, az örök Isten a mi érdekünkben emberré lett, mutatja, hogy Isten kész volt egészen azonosulni velünk, akik pedig fellázadtunk ellene. Egyben a testté-létel csodája és szükségessége mutatja minden emberi önmegváltó erőlködés totális csődjét is. Nem tudtunk és nem tudunk magunkon segíteni, csak az Isten segíthet a tőle elszakadt emberen. Csak ez az egy módja volt annak, hogy Ő maga hajolt utánunk Jézusban. Jézus azt hozta vissza, amit mi elveszítettünk az Isten elleni lázadásunk során, és amit soha semmi módon nem tudtunk volna visszaszerezni. Az értelmes, emberi boldog életet adta vissza nekünk, mert benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A nélkül a világosság nélkül, aki Jézus, csak tévelygünk, és a sötétben tapogatózunk. A történelem során próbáltak sokan mécseseket gyújtani, de ezeknek a kis lángját mindig elfújta valami bűnnek a vihara. Jézusban az igazi világosság jelent meg ezen a sötét és homályos földön.
János evangélista a maga karácsonyi történetében pontosan ezt és csak ezt akarja leírni. A lényeget fogalmazza meg rögtön az evangélium elején. Jézusra mutat, és azokra az ajándékokra, amiket Őbenne kaphatunk meg. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, és arra bátorítja az olvasóit, hogy Benne higgyenek. Ezzel kezdi és ezzel is fejezi be evangéliumát: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31)
Mindjárt itt az első fejezetben — a felolvasott szakaszból — kitűnik, hogy az a 2000 évvel ezelőtti világ is ugyanolyan volt, mint ez a mai. Annak a világnak sem kellett Krisztus. Akkor sem hitték az emberek, hogy benne maga Isten hajolt közel hozzánk, hogy az Ő kereszthalála az egyetlen érvényes elégtétel mindannyiunk bűneiért, és hogy Őbenne jelent meg az igazi világosság. Akkor is bújtak, menekültek sokan a világosság elől, mert voltak rejtegetnivalóik, és az ilyen ember jobban érzi magát a sötétben. Ugyanúgy, mint ma.
Van azonban a felolvasott hosszú szakaszban egy hangsúlyos „pedig”: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek." (Jn 1,12).  Akik befogadták a testté lett Igét, vagyis összekötötték az életüket Jézussal a hit által, azokat befogadta Isten a maga családjába, beleértve azt is, hogy a teljes örökséget visszakapták, Krisztus örököstársai lettek. Erre utal ez a két szó: kegyelemmel és igazsággal teljes. Az előbbit még egyszer hangsúlyozza, és egy furcsa kifejezést használ: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16). Szinte lefordíthatatlan az eredeti szövegnek ez a félmondata. Ez azt jelenti, hogy valami olyan túláradó kegyelemforrás fakadt fel ezen a nyomorult földön Jézus eljövetelekor, az Ige testté-lételekor, amiből jut mindenkinek, ahova odajárhatunk mindnyájan egész életünk során. Olyan gazdagon kínálja Isten a bűntörlő kegyelmet, hogy aki abból merít, annak megszűnik a lelkiismeret-furdalása. Az békességet kap. Az tud másokért élni. Az tud újra Isten dicsőségére élni. És ha szüksége van, újra mehet kegyelemért. És elég nekünk az Ő kegyelme. Ő nekünk adja az Ő igazságát. Nemcsak azt jelenti ez, hogy elsegít az igaz, helyes isten-ismeretre és önismeretre, hanem azt is, hogy igazakká válunk az igaz Isten előtt.
Akik befogadták Jézust, kegyelmet és igazságot kaptak. Ez a karácsony lényege János evangélista szerint. És az, hogy mindez a kimondhatatlan ajándék személyesen a mienk lehet. S mennyivel fontosabb ez, mint valami módon kikutatni, hogy mindez melyik hónap hányadikán történt. Szinte legyint az egészre, és azt mondja: nem ez a fontos, a fontos az, hogy mi történt. Az a fontos, hogy megtörtént, hogy Jézus testté-létele kinyitotta előttünk a mennyország kapuját, és ez nem dajkamese, hanem ez az egyetlen életlehetőség mindannyiunk számára. Mert ebbe a mennyországba, vagyis az Istennel való valóságos közösségbe már itt belép a hívő ember. Mert aki a meghalása előtt nem megy át a halálból az életbe, az utána már nem mehet át. De előtte bárki átmehet. Ez a karácsonyi evangélium. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus.
Maga Isten jött utánunk karácsonykor a testté lett Igében, Jézusban. Az emberré lett Isten Fia hozza nekünk az Atya üzenetét: Szeretlek, gyere haza! Ez a karácsony lényege.
Ki az, aki már meghallotta és befogadta ezt az üzenetet? Ha már befogadta és belépett itt a mennyországba, akkor ez mennyire látszik meg rajta? Mennyi áldást tud venni és továbbadni? Hogy tud világítani, világossággá válni az, aki az igazi világosságot hittel befogadta az életébe? Ez az igazi karácsonyi kérdés. János erről ír az evangéliumában.
Láthatjuk tehát, hogy János evangélista valóban a lényegre törekszik. Fontosak a pásztorok meg a bölcsek, de mi is történt valójában karácsonykor? Minek a kerete az, amiről az evangéliumokban olvasunk? A többiben is olvasunk a lényegről, de János csak a lényeget teszi nagyító alá, és újra és újra a lényegre irányítja a figyelmünket. A lényeg az, amit Isten tett értünk karácsonykor. A lényeg az, amit Jézus vállalt érettünk és helyettünk. A lényeg az, hogy mit csinálunk ezzel?
Hisszük-e valóban, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia? Ez a Jézus egészen személyesen a mi Megváltókká lett-e már? Erről tudunk-e hitelesen, nagy szeretettel másoknak is beszélni? Meglátszik-e ez az életünkön, a gesztusainkon, a váratlan nehéz helyzetekben tanúsított magatartásunkon, a gondolatainkon, az éjszakánkon és a nappalunkon, az emberi kapcsolatainkon, az egész életünkön? Valóban él-e bennünk Krisztus a hit által úgy, hogy a Krisztus jó illatát megérezhetik körülöttünk az emberek? Ez mind, mind bibliai kifejezés. A karácsony lényege az, hogy ez megtörténhet. És a mi felelősségünk az, hogy vajon ez megtörtént-e már?
Az, hogy a bölcsek hányan voltak és pontosan mennyi aranyat vittek, meg az, hogy a fenyőfakultusz pogány szokás vagy nem, meg jó-e az, hogy kisebb erdőket kiírtunk december közepén, és ezzel ki ért egyet közülünk és ki nem, ez mind mellékes ahhoz képest, hogy Krisztus ott él-e már a szívünkben.
A karácsonyi csoda megtörtént. De a lényeg az, hogy nekünk ez mit jelent, hogy mi is részesei vagyunk-e már ennek a csodának. Passzív részesei úgy, hogy a hozzánk eljött Jézust hittel behívtuk az életünkbe, s aktív részesei úgy, hogy munkálkodik bennünk és általunk, és arra használhat minket, amire akar, és ezt a mai napot is úgy fogjuk eltölteni, ahogy az neki kedves. Engedjük, hogy az Ő Szentlelke irányítsa a gondolatainkat, és a gondolatainknak a kezünk, lábunk is engedelmeskedik, meg a nyelvünk is — sokszor talán az a legnehezebben. Vagyis valóban a Szentlélek templomává válik ez a mi nyomorult testünk, és fölragyog rajtunk az Isten dicsősége. Minden egyéb ehhez képest mellékes.
Ezt a változást tette lehetővé az Ige testté-létele. Ezt a változást kínálja fel nekünk Isten ezen a karácsonyi ünnepen. Boldog ember az, aki ezt komolyan veszi és megragadja. Így lehetne egészen másmilyen a mai úrvacsorázásunk, mint talán sok korábbi. Az úrvacsorában szabadítást kínál az, akinek a neve is azt jelenti: Szabadító. Az úrvacsora pedig az Úrnak halálát hirdeti a mi számunkra. A Biblia arra tanít minket, hogy a Krisztus születése ünnepén is az Ő halálára kell emlékeznünk. A kettőért együtt kell Őt magasztalnunk, mert Ő már testté-lételekor tudta, hogy azért kellett eljönnie a mennyei dicsőségből, hogy gyalázat és kínok között meghaljon helyettünk. Éppen ezért nekünk már nem kell bűnhődni a bűneinkért. Ezt a reménységet is megerősíti a karácsony csodája.
A szép és régről ismert karácsonyi énekünk szavai így bíztatnak bennünket:
Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk,
Általa vagyon bűnünkből váltságunk,
A mennyországban örökös lakásunk,
Boldogulásunk. (315. dics. 5. v.)
Ámen.
 
Mészáros Zoltán, református lelkész