JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (8.)
 
Jézus küldetése és a mi küldetésünk
Olvasmány: Jn 4,27-45.
„Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.”Jn 4,34.
 
Az előző vasárnap elolvastuk Jézus és a samáriai asszony történetének első felét. Ma pedig folytatjuk a történet további vizsgálatát.
Az események új fordulatot vesznek. A városból visszatérnek a tanítványok és azon csodálkoznak, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget. Nem az lepi meg őket, hogy Jézus egy samáriaival beszélget, hiszen Jézus ételért is a samáriaiakhoz küldte őket, hanem inkább az, hogy ez a samáriai egy nő. A zsidó hagyomány szerint ugyanis egy rabbi nem álhatott szóba nyilvános helyen idegen nővel, még saját nőrokonaival sem. János evangélista, mint szemtanú jegyzi meg, hogy a tanítványok csodálkozásuk ellenére sem mertek szólni Jézusnak. Jézus és az asszony párbeszédének azonban itt vége szakad, az asszony sietve visszamegy a városba, de ott felejti korsóját a kútnál.  Ez az ottfelejtett korsó az események későbbi folyamata során nyer jelentőséget.
Közben János evangélista a történet másik párbeszédét hozza elénk, amely Jézus és a tanítványok között folyt le. A tanítványok a városból hozott eledellel kínálják Jézust, aki azonban nem tart erre igényt: „Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (Jn 4,34.) A tanítványok nem értik ezt a helyzetet és Jézus szavait. Jézus a maga küldetéséről tesz bizonyságot a tanítványainak, de arra is rámutat, hogy mi a tanítványok küldetése és feladata.
1.      Mi volt Jézus küldetése?
Jézus mondanivalójának kiindulópontjául a tanítványok felszólítása szolgál, mikor Jézusnak ételt kínálnak. Ahogy Nikodémus szó szerint érti Jézus szavait, amikor Jézus újjászületésről beszél, vagy, ahogy a samáriai asszony forrásvízre gondol, amikor Jézus élő vizet mond, itt a tanítványok értik félre Jézust. Nem értik miért nem akar enni, amikor az ő kedvéért mentek be Sikár városába, hogy ennivalót vásároljanak neki, s most miután beszerezték a szükséges étket, Jézus azt mondja nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” (Jn 4,32.). Következésképpen a tanítványok afelől tanakodnak, vajon ki hozhatott Jézusnak ételt?
Jézust azonban olyan étel táplálja, melyet a tanítványok nem ismernek. Ez az „étel” az őt elküldő Isten akaratának teljesítése és az Isten által reá bízott műnek, a messiási küldetésnek, a kinyilatkoztatásnak és a megváltásnak keresztülvitele, „teljessé tétele”. Ez a mondat tömören, de találóan jelöli meg Jézus egész küldetésének és művének lényegét. Jézus nem cselekszik vagy tanít „önmagától” semmit, hanem mindent küldetésben végez és tanít. Jézusnak ebben az Atyával való engedelmes egységben rejlik személyének titka. De ez az egység az, ami egyaránt értelmet ad igéjének és cselekedetének. Mivel ilyen egységben van az Atyával, azért nyilatkoztatja ki igéje az Atyát, azért cselekszik általa az Atya és lesz Jézus minden cselekedete az Atya cselekedetévé. Istennek a művét, mindazt, amit megváltásunk és üdvösségünk érdekében cselekszik, Jézus „fejezi be”, teszi „teljessé”, és jutatja el a kijelölt céljához.
Mit jelent ez a mi számunkra? Az eledel testi értelemben, olyan valami, ami táplál, felüdít, erőt ad. De így van ez lelki értelemben is. Mi az tehát, ami a lelket táplálja, felüdíti és erőt ad neki? Jézus szerint nem más, mint az Isten akaratának a cselekvése. Nemcsak a Biblia olvasása táplálja a lelket, hanem az Úr akaratának a cselekvése, az Úr dolgának az elvégzése is.
Jézus olyan lelki megerősödést és fölfrissülést élt át küldetése betöltése közben, ami még testi fáradságát és éhségét is megszüntette. Egy elveszett lélek megtalálása fölötti öröm olyan nagy, hogy elfeledteti vele az éhséget. Az asszonnyal való beszélgetés, a bizonyságtétel, nemhogy kifárasztotta volna, hanem sokkal inkább erősítette őt. Jézus a szó szoros értelemében „mennyei kenyérrel” táplálkozott.
Tehát Jézus egyik leglényegesebb alaptanítása önmagáról és küldetéséről ez: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.”(Jn 4,34.). Jézusnak ebből a mondatából megtudjuk, hogy kicsoda ő. Megtudjuk azt, hogy csak Ő állt teljes összhangban ezen a földön Istennel. Ez a kifejezés különböző formában, de negyvennégyszer fordul elő a János evangéliumában. Ezzel elérkeztünk az igeszakasz központi gondolatához: elvégezni az Atya akaratát. Ebben a mondatban benne van Jézus egész küldetésének lényege. Az Ige azért lett testté, azért járt itt közöttünk a földön, hogy véghez vigye a nagy művet, beteljesítse Isten tervét. Ennek az ügynek a szolgálata az Ő napi kenyere, életfeltétele, tartalma és legfőbb öröme. De mi is ez a nagy mű, ez a fontos küldetés, amit Jézus be akart tölteni? Jézus tanítványainak mondott utolsó szavai csengnek a fülünkben: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19.). Ez a nagy parancs, ez a nagy küldetés, a misszió az evangélium hirdetése az embereknek. Jézus már ott Samáriában, a Jákob kútjánál, a tanítványai számára felragyogtatja a világmissziónak és az evangélium terjedésének fenséges látomását. Beszél ennek a missziónak életritmusáról, amelyben van vetésnek ideje és aratásnak ideje, de Jézusban mégis összeér a magvetés és az aratás. Egy korabeli szólásmondást idéz itt Jézus: „még négy hónap és jön az aratás.” (Jn 435.). Vagyis Samáriában négy hónapra volt szükség a vetéstől az aratásig. De míg a természetnek négy hónapra van szüksége, hogy beérlelje a gabonát, itt most Isten különös kegyelme által annak a csodának lehetnek tanúi a tanítványok, hogy egybeesik a vetés az aratással. Jézus felszóltja tanítványait: „Emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.” (Jn 4,35.). 
Magunk elé tudjuk képzelni azt a jelenetet, ahogy Jézus a Sikár felé vezető utakra vagy dombokra mutat, ahonnan már emberek sokságát látni. Jézus ízelítőt ad tanítványainak abból, hogyan terjed az evangélium és hogyan teljesedik be majd a küldetés, amit a tanítványaira fog rábízni. A Jákób kútjánál ott ül Jézus, körülötte tizenkét csodálkozó tanítvány, most szaladt el tőlük, a korsóját is ottfelejtve a samáriai asszony, aki szívébe fogadta az evangéliumot, és Jézus ebből a csekély magvetésből már látja a gazdag aratást. De Jézus és a tanítványok párbeszéde ekkor megszakad, mert íme, abból a samáriai városból, az asszony bizonyságtétele nyomán sokan hinni kezdtek Jézusban és kijöttek hozzá és kérik, hogy maradjon náluk és tanítsa őket.
2.      Mi a mi küldetésünk?
A történetben Jézus nemcsak a maga küldetéséről beszél, hanem a tanítványai küldetéséről is, ami tulajdonképpen ugyanaz: Isten akaratának cselekvése. Ha keresztyénnek, vagyis „krisztusi” embereknek valljuk magunkat, akkor nem lehet más a mi feladatuk és küldetésünk sem, mint amire Jézus példát adott nekünk.
Gyökössy Endre a János evangéliuma kommentrájában az Isten akaratának cselekvését, a békés, boldog, igazi életes élet hármas művészetének nevezi.
1.) Aki békességet akar, vagyis harmóniában akar élni Istennel, emberrel és önmagával, mert ez a békesség, annak Isten akaratát kell cselekednie. E nélkül nincsen békesség, nincsen harmonikus élet.
2.) Aki boldog akar lenni, márpedig, ki ne szeretne boldog lenni, hiszen ez életünk egyik alapvágya, annak Isten akaratát kell cselekednie, mert ez a boldogsághoz vezető egyetlen út.
3.) A békesség és boldogság után leginkább erőt szeretnénk nyerni az élethez, mert e nélkül mit ér a békesség és a boldogság, ha erőtlenek vagyunk. Márpedig a mi erőnk hamar kimerül. Felülről kapott erőt pedig csak Isten akarata cselekvése közben kaphatunk. Tehát Isten akaratát cselekedve juthatunk békességhez, boldogsághoz és erőhöz.
Nos, akkor két kérdés marad még a számunkra. Először az, hogy mi az Isten akarata, a második pedig, hogy miképpen cselekedhetjük mi Isten akaratát?
Nézzük az elsőt: mi Isten akarata? A mi Atyánk ebben sem hagyott bizonytalanságban és segítség nélkül minket, hanem úgy könnyítette meg a számunkra az ő akaratának megértését és cselekvését, hogy Fiát Jézus Krisztust küldte el hozzánk. Őbenne és Ő általa ismerhetjük meg azt, hogy mi az Isten akarata. Nekünk tehát nem kell mást tennünk, mint megismerni Jézust és követni őt. Megismerni Jézus Igéjét, beszédét és komolyan venni azt, amit mondott.
Pál az 1Tim 2:3-6-ban a közbenjáró imádsággal kapcsolatban ír Isten akaratáról: „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” Ebből világosan megérthetjük, hogy mi Isten akarata: az ember megmentése. Jézus pedig a maga küldetésének célját így határozza meg: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18,11.). S ez után a mondat után Jézus magát nevezi a jó pásztornak és Isten akaratára mutat rá: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” (Mt 18,14.).
Nézzük most a második kérdést: miképpen cselekedhetjük mi Isten akaratát? Jézus a tanítványaival való beszélgetés végén világossá teszi számukra a feladatunkat: „Én elküldelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltok be.” (Jn 4,38.). Most Jézus volt a vető, de majd a tanítványok lesznek az aratók. De lesz majd olyan, amikor a tanítványoknak kell vetniük.
Mivel Jézusról az mondja az Írás „…egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért” (1Tim 2,6), Ő az aki Isten akaratát beteljesítette, az emberiség megváltását elvégezte, a tanítványok számára nem marad, más feladat, mint az, hogy bizonyságot tegyenek Jézusról és hirdessék az evangéliumot. Isten akarata az, hogy ez a jó hír minden emberhez eljusson. Az egyház és minden keresztyén ember feladata tehát a misszió.
A történetből a keresztyén misszió három lépése bontakozik ki előttünk.
A misszió első lépése az, hogy valaki bizonyságot tesz Jézusról. Erről a samáriai asszonyról azt jegyzi meg János evangélista, hogy „… otthagyta a korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek.” (Jn 4,28.). Nem jelentéktelen részletezés, hanem sokatmondó kijelentés az, hogy az asszony otthagyta a korsóját. Tipikus jele ez annak, hogy találkozott Jézussal és valami megváltozott az életében. Annyira tele lett a szíve a találkozás örömével, hogy egészen elfelejtkezett arról, miért jött. Olyan öröm töltötte be a szívét, hogy egyszerre elveszíti a jelentőségét mindaz, ami azelőtt fontos és szükséges volt. Úgy is mondhatnánk, hogy ennek az asszonynak az életében Jézus került az első helyre.
Nagyon sok múlik azon, hogy ott tudjuk-e hagyni a korsónkat. Képzeljük csak el, ha ez az asszony most a korsójával bajlódott volna, ha most az lett volna számára a fontos, hogy vizet vigyen a háztartás számára, elszalasztotta volna az alkalmat, hogy egy csomó embernek Jézusról beszéljen, akik akkor ott az asszony hívására Jézussal találkozhattak. Ez az asszony elment az emberekhez, azokhoz, akik elől korábban elbújni akart, akik lenézték és megvetették őt, de most már nem ez a fontos számára, most már a Krisztusban kapott új élet öröme hajtja, ezért nem tud és nem is akar hallgatni, hanem mindenkinek elmondja: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem,: vajon nem ez-e a Krisztus?” (Jn 4,29.).
A bizonyságtételnek nem előfeltétele a nagy tudás, a magas műveltség, a rang és a befolyás. Az írástudó Nikodámus mindezzel rendelkezett, ő mégsem volt képes Isten akaratát cselekedni, megnyitni a szívét Krisztus előtt és Őt hirdetni az embereknek. A megvetett, lenézett és méltatlan samáriai asszony, viszont élő vizet kért Jézustól, megnyitotta a szívét, hitre jutott, Isten akaratát cselekedve elviszi a jó hírt a városba lakó embereknek. Amikor Jézus később 70 tanítványát kiküldi a misszióba, akkor így ad hálát Istennek: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, mert így láttad jónak.” (Lk 10,21.). A mi alkalmasságunk nem magunktól és nem magunkban van, Isten az, aki elhív és Ő alkalmassá is tesz a neki való szolgálatra. Így lesz ez a samáriai asszony olyan bizonyságtevővé, aki által egy egész város megtér.
Mert valakinek mondania, hirdetnie kell az evangéliumot, a Jézusról szóló örömhírt. Pál azt írja: „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Rm 10,17.). Az asszony egész lénye sugározta, és megváltozott élete hitelesítette szavait. Olyan egyszerűen és őszintén tudott Krisztusról beszélni, hogy az még múltját, megvettségét is felülírta. Egy nagy igehirdető, Spurgeon mondta egyszer: „Ha egy kocsis megtér, azt elsőnek a lova érzi meg.” Mondhatjuk így is, ha egy férj megtér, azt a felesége, ha egy feleség azt a férj érzi meg először, ha egy főnök, akkor a beosztottjai, ha egy rossz szomszéd, azt szomszédjai veszik észre legelőször. S íme, most a samáriai asszony szomszédjai megérezték az asszony magatartásán, hogy igazat beszél.
A második lépés Krisztus élő jelenléte az Igében. Amikor sokan hisznek benne az Ő tulajdon beszéde által. Így szólal meg Jézus mindenütt, ahol Őt hallgatni akarják. A jól és hitelesen hirdetett evangélium következménye, hogy keresni kezdik Jézust, ahogyan azt a sikárbeliek is tették. Most már maguk akarnak meggyőződni mindarról, amit eddig az asszonytól hallottak. Minden igazi hitnek el kell jutnia odáig, hogy nem mások tanúságtételére támaszkodik, hanem maga is „tudja”, nem észbeli belátás vagy értelmes érvelés alapján, hanem a hit bizonyosságával, hogy Jézus a világ Megváltója.
A harmadik lépés az, amikor a gyülekezet bizonyságot tesz arról, hogy a világ üdvözítője Jézus Krisztus. A történet végén a samáriai város lakói felismerik, hogy Jézus a világ Megváltója és erről ők maguk is bizonyságot tesznek személyes meggyőződésük és tapasztalatuk alapján. Sikár lakói tehát nem a más beszédéért, nem a tanítványok vagy az egyház tekintélyéért, nem a történeti bizonyságtételért, hanem a bennük munkálkodó Szentlélek ereje által, a személyes meggyőződés bizonyosságával tesznek vallást Jézusról: „.. tudjuk, hogy ő a világ üdvözítője.” (Jn 4:42.). A történetnek ezzel az utolsó mondatával kiszélesedik a küldetés, zsidók, samáriaiak és minden nép számára hirdetni az evangéliumot. A mennybemenetelkor ezek voltak Jézus utolsó szavai: „… tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8.). Ámen.
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.10.23. Bonyhád)