A házigyülekezet példája: Lídia és az ő háza-népe
Olvasmány: ApCsel 16, 6-15.
„Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírából való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket.” ApCsel 16:14-15.
 
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve alapján kezdett sorozatunkban ma Lídiát szeretném bemutatni. Bár Lídia az ókorban élt, mégis sokban hasonlít a ma élő nőkhöz. Az igeszakasz rövid leírásából megtudhatjuk, hogy Lídia egy nagyon elfoglalt, üzletasszony volt. Személye azért is érdekes, mert ő az első európai keresztyén. Amikor Pál apostol az Isten Szentlelke által vezérelve átjött Ázsiából Európa földjére, akkor az első település ahol az evangéliumot hirdeti, Filippi városa volt. Itt Lídia volt az első, aki befogadta a szívébe az örömhírt, de nemcsak szívét nyitotta meg, hanem házát is az alakuló keresztyén gyülekezet összejövetelei számára.
Tehát, amikor Lídia egész háza-népével megkeresztelkedett, otthona egy kis keresztyén gyülekezetté lett. Erről is szeretnék ma beszélni, Lídia és az ő háza-népe példája alapján, hogy milyen fontos szerepük van a keresztyén misszióban ezeknek a házi gyülekezeteknek.
Ismét azt látjuk, hogy Isten ilyen történelmi nagy feladatok elvégzésében, egyszerű, mindennapi embereket használ fel, mint ez a Lídia nevű bíborárus asszony volt.
Szeretném, ha először azt vizsgálnánk meg, hogy ki volt ez a Lídia. Mit tudunk meg róla a Szentírásból. Milyen példát adott az ő személyével és az ő otthonában létrejövő házi gyülekezet által a mi számunkra. Miképpen valósítható meg mindez ma, a mi életünkben és gyülekezetünkben.
1.      Ki volt Lídia és mit tudunk meg róla a Szentírásból?
„Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírából való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.” ApCsel 16:14.
Lukács evangélista, aki Pál apostol útitársa, kísérője ezen a missziói úton, itt személyes hangnemben mondja el az eseményeket. Megtudjuk Lídiáról azt, hogy Filippiben lakott, de nem ott született. Filippi ugyanis abban az időben még egy nagyon fiatal város volt. A római császár telepített oda leszerelt római légionáriusokat. Ezek a veteránok alkották Filippi lakosságának jó részét, és ők rendkívül büszkék is voltak a római voltukra.
Lídia nem Európában, hanem egy kis-ázsiai városban, Thiatírában született, amely arról volt híres, hogy a közelében sok bíborcsigát lehetett fogni, s a belőlük készült speciális festékanyaggal festették meg a gyapjúfonalat, s az ebből készült ruhaanyag igen drága és nagyon keresett árucikk volt. A bíbor luxuscikknek számított, s Lídia, aki ezzel kereskedett bizonnyal jómódú asszony lehetett. Független és önálló vállalkozó, akinek saját üzlete volt, és a háza is elég nagy lehetett, ha az a keresztyén gyülekezet befogadására is alkalmas volt.
Azt is megtudjuk róla, hogy istenfélő asszony volt, ugyanis áttért a zsidó vallásra. Mivel Filippiben csak kevés zsidó élt, így itt nem volt zsinagóga, hanem a városon kívül egy kis folyó partján gyűltek össze Lídia és még néhány hozzá hasonló istenfélő asszony szombatonként imádkozni. Ez bizonnyal nagy áldozathozatalt jelentett Lídia részéről és egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. Egyrészt mivel szombatonként imádkozni ment, bezárta az üzletét és lemondott az aznapi esteleges bevételről. Másrészt, azt kockáztatta, hogy esetleg ezek a császárhű veterán katonák majd valamiféle lázítással vádolják meg, ahogy ez aztán Pál apostollal meg is történt.
Ezen a bizonyos szombaton azonban váratlan vendégek érkeztek az imádkozó asszonyokhoz, és Lídia életét ez a nap gyökeresen megváltoztatta.
Miközben az asszonyok a folyóparton szokásuk szerint összegyülekeztek és imádkoztak, megjelent négy ismeretlen zsidó férfi, akik leültek közéjük, és a legtermészetesebb módon bekapcsolódtak a nekik is ismerős imák elmondásába. Utána pedig Pál a megfeszített Krisztusról tett bizonyságot az asszonyok előtt. Azt olvassuk, Lídia másképp hallgatta a Krisztusról szóló beszédet, mint a többiek. Ez az, ami eddig hiányzott neki, ezt kereste. Miközben hallgatta az igét, hit ébredt a szívében Krisztus iránt. Ahogy egyik énekünkben olvashatjuk: „A lelkem megfeszül, s a hallásban segít, s így szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit.”
Nagy átalakulás indult el Lídia életében.
 „… az Úr megnyitotta a szívét…”
Ez a Szentlélek csodája. Mi elmondjuk, amit Isten ránk bízott, amit megértünk egy-egy igéből, és közben Isten némelyeknek megnyitja a szívét, és akik befogadják azt, azokat más emberré formál. Mert aki Isten Igéjét hallgatja, és úgy hallgatja, ahogyan Lídia, magával Istennel találkozik. Hittel megragadja a kegyelmet, a kegyelmes Isten pedig megragadja őt, és elkezdődik az ember újjáteremtése.
Lehet, hogy valaki minden vasárnap itt van a templomban, de nem ismeri Jézust. És egyszer mégis bekövetkezik a csoda: az Úr megnyitja a szívét. Attól kezdve mindent egészen másként lát, mindennek egészen más súlya lesz a számára, és új távlatot nyit előtte a mindenható Isten.
2.      Mire adott példát Lídia a mi számunkra?
„Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket.” ApCsel 16:15.
Két dologról is olvasunk itt. Először Lídia háza-népével együtt megkeresztelkedik majd pedig az otthonát is a gyülekezet rendelkezésére bocsátja. Mind a két lépés nagyon fontos. Lídia megnyitotta a szívét Jézus Krisztus előtt, megkeresztelkedett, vagyis elkötelezte magát Jézus Krisztus követésére, s ennek mintegy magától értetődő következménye, hitének gyümölcse, hogy otthonát megnyitja a gyülekezet előtt. A keresztség az akkori gondolkozás szerint a bűnbánatnak a jele volt. Amikor már valaki látta, hogy mi az, ami Istennek utálatos az életében, és arra Isten bocsánatát kérte, akkor megkeresztelkedett. Ugyanakkor átadja az uralmat élete felett Jézusnak. Az, hogy Lídia megkeresztelkedett, mindezt nyilvánosan felvállalta és az egész háza-népét vitte magával.
A keresztség után Lídia kinyitotta a házát az evangélium hirdetői előtt. Ez bizony veszélyes és kockázatos döntés volt. Lídiáról most már mindenki tudta, hogy keresztyénné lett és otthonába fogadta az apostolokat, és a gyülekezet istentiszteleteinek is helyet adott. Vajon azok, akik Pált és társait börtönbe juttatják, nem fogják-e bojkottálni az üzletét, vagy esetleg őt is kiutasítják a városból? Nem lesz ebből nagy baja Lídiának?
Kiderül az, hogy Lídia egy cseppet sem fél. Ő ezek után bármit vállal azért a Jézusért, akiről most már tudja, hogy helyette is meghalt a kereszten. Jézustól megkapta életének értelmét. Lídia volt tehát ez első keresztyén Európa földjén. Az ő háza volt Európa földjén az első házi gyülekezet otthona és ebből a kicsi mustármagból nőtt ki a Filippi-i gyülekezet fája. Ez a gyülekezet volt az, amelyik gondoskodott Pál apostolról, miután többször bebörtönözték, olykor hosszabb időre is. Így indult el a keresztyénség terjedése Európában. Egy asszony hallgatta az igét, megnyitotta a szívét, és csodás és hatalmas dolgok elindítójává vált. Erre hív minket Isten, neki engedelmeskedve lehetünk mi is Isten kezében ilyen hasznos eszközökké.
3.      Mi a házi-gyülekezetek jelentősége ma?
„Amint kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak.” ApCsel 16:40
Egyszer valaki utcai járókelőket kérdezett meg, hogy szerintük micsoda az egyház. Sok különböző válasz hangzott el: az egyház az nem más, mint egy nagy ház toronnyal, az e hely ahová az egyházi járulékot fizetem, ide hoztuk el megkeresztelni a gyermekünket. Egy olyan hely, ahol Istenről beszélnek. Egy olyan szervezet, amely szép ünnepeket szervez. Egy olyan intézmény, amit fenn kell tartani, mert sok hasznos dolgot tesz a társadalom számára.
Mindezekből a véleményekből is látszik, hogy a legtöbb ember az egyház alatt egy épületet, egy intézményt, vallásos összejövetelek helyszínét és alkalmait érti. Az Egyház igazi természetét, azonban nem tükrözik sem a felszentelt épületek, vagy a felszentelt személyek, sem a szent összejövetelek. Az első keresztyének számára az egyház és a gyülekezet nem épületet, intézményt vagy vallásos szertartásokat jelentett, hanem egyszerűen a Krisztust követő életformát, ők a mindnapjaikban élték meg hitüket. Ott, ahol keresztyének éltek együtt egy házban, természetes volt a számukra, hogy a mindennapjaik része a közös imádság és igeolvasás megtartása. A keresztyénség az ő számukra olyan életstílust jelentett, ami egyformán áthatotta nemcsak ünnepnapjaikat, hanem hétköznapjaikat is. Egy nagy, lelki családban élték a mindennapi életüket, élő válaszként a társadalom által feltett kérdésekre, egy olyan helyen, ami a leginkább számít: az otthonaikban. A gyülekezet tehát ott volt és van, ahol Isten emberei otthon vannak: teljesen átlagos házakban, a saját házaikban. 
Mennyiben valósítható ez ma meg? A hagyományos egyházi és gyülekezeti képpel szemben milyen előnyei vannak a házaknál tartott, családokra és otthonokra épülő gyülekezeti modellnek?
A házaknál, otthonaikban összegyűlő keresztyének Szentlélek ereje által természetes közegükben osztják meg az életüket és hitüket egymással
Olyan összejöveteleket tartanak, amelyek egyben asztalközösségek, közös étkezések és kötetlen, éppen ezért közvetlen baráti beszélgetések. Egy ilyen szoros baráti és testvéri közösségben könnyebben meg tudják osztani egymással az anyagi és a lelki áldásokat. Tanítani tudják egymást, hogy a mindennapi életben hogyan engedelmeskedhetnek Isten Szavának. Inkább beszélgetnek, mintsem előadásokat tartanak egymásnak. Együtt és egymásért imádkoznak, prófétálnak, intenek, egymást lelki gondozzák. Kénytelenek levenni az álarcaikat, mikor megvallják egymásnak a bűneiket. A szeretet, elfogadás és megbocsátás megtapasztalásával egy nagyon erős közösségtudat alakul ki bennük.
Valaki egyszer ezt így fogalmazta meg: A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy nagyra nőhessen. A legtöbb mai gyülekezet túl nagy ahhoz, hogy igazi közösséggé tudjon formálódni. Sokuk közösség nélküli közönségévé vált az istentiszteleteknek. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében arról olvasunk, hogy az első keresztyének gyülekezetei sok kis, 10-15 fős csoportból álltak, s ugyanakkor mégis többezres létszámúakká tudtak növekedni.
Gyülekezeteinkben a lelkipásztorok és presbiterek igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy az embereket valahogy behozzák az egyházba, az eredmény azonban nagyon kevés. Azt gondolom, itt már a kiindulási pont rossz, sokkal eredményesebb lehetne a szolgátunk, ha megfordítanánk a dolgot és nem az embereket akarnánk behozni az egyházba, hanem az egyházat vinnénk be az emberek életébe!
Az egyház Ura, Jézus Krisztus nem azt bízta ránk, hogy nagy épületeket építsünk, s aztán bevigyük oda vasárnaponként az embereket, hanem azt, hogy elvigyük az evangélium üzenetét az emberekhez és tanítvánnyá tegyük őket.
Az gyülekezetnek, a Krisztust követő életforma megélésének vissza kell térnie a családi otthonokba. Sajnos ma a gyülekezet élettere nagyon beszűkült. Egyszer egy héten, a vasárnapi istentisztelet egy órányi idejére, a templom megszenelt négy fala között, keresztyének vagyunk és gyülekezetesdit játszunk. De mi a helyzet a hét többi napjával, a mi mindennapi életünkhöz, családunkhoz, otthonunkhoz mennyi köze van a gyülekezetnek, a keresztyénségnek?
Az ember számára hol a legkönnyebb hívőnek lenni? Hát a templomban, a többi hívő között. S hol a legnehezebb, de egyben leghatékonyabb is hívőnek lenni? Otthon, a feleség és a gyerekek előtt, ahol minden, amit teszünk, automatikusan tesztelés alá kerül, ahol a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, s ahol a hitelesség erősödhet.
Ezért van az a furcsa helyzet, hogy sok hívő a kereszténységével menekül a családja elől, mert ez olyan hely számára, ahol kudarcot vall a lelki életben. Ezért lett ma oly divatos az a kifejezés, hogy a hit mindenkinek a magánügye, oly annyira, hogy még családommal sem osztom meg a hitemet. Számomra mindig nagyon megdöbbentő az, hogy valaki évtizedeken át vasárnapról vasárnapra jár templomba, magát keresztyénnek vallja, de ennek a keresztyénségnek még sincs semmiféle hatása a családjára. Mert el lehet menekülni a keresztyénségemmel otthonról, hogy aztán egy szent épületben, álarc mögé bújva játsszam el a kereszténységet távol a családomtól, távol a valós élettől.
Ez a mai ige, Lídia és az ő háza-népének példája arra tanít minket, hogy a keresztyénségnek vissza kell térni az otthonokba. A gyülekezetnek ki kell lépnie a templom négy fala közül, a gyülekezetnek el kell mennie a családi otthonokba, a családi otthonoknak kell gyülekezetté válni. Isten arra hív minket is, Lídiához hasonló egyszerű keresztyén embereket, hogy a hit ne legyen többé magánügy a számunkra, legyen az a legfontosabb családi üggyé. S ha nem akar a családunk jönni a gyülekezetbe, vigyük mi a gyülekezetet a családunkhoz. Ha megnyitottuk már Krisztus előtt a szívüket, akkor nyissunk meg végre házunkat, otthonunkat is Krisztus előtt. Isten azt akarja, hogy az evangélium üzenete kiszabaduljon a templom négy fala közül, hogy visszahódítsa az otthonokat, s a gyülekezet visszatérjen a gyökereihez, oda, ahonnan származik. Szó szerint hazatérésről van szó. Isten minket is arra hív, hogy legyünk részesei annak a szolgálatnak, amit Jézus a gyülekezetre bízott! Talán a mi otthonunk is egy olyan ház lehet, amelyik Lídia házához hasonlóan megváltoztatja a világot. Ámen.