Miért adakozunk?
Olvasmány: 2Kor 9,1-15.
„Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.”  2Kor 9,7-8.
 
Pál 2. Korinthusi levelét olvasva az előző vasárnapon arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért hirdetjük az Igét? Ma folytatva a 2. Korinthusi levél olvasását arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért adakozunk?
Ebben a levelében Pál két fejezetben is foglalkozik az adakozás kérdésével. A Júdeában élő zsidókeresztyéneket ebben az időben súlyos éhség sújtotta. Pál a pogánykeresztyén gyülekezetektől kért segítséget, hogy adományikkal támogassák az éhező júdeai testvéreiket. Több gyülekezet is részt vett ebben az adománygyűjtésben. Galácia, Macedónia és Akhája gyülekezetei, köztük a Korinthusiak is. A Korinthusiak lelkesedése azonban úgy tűnik, mintha kezdene alábbhagyni. Éppen ezért igyekszik az apostol levelében buzdítani és tanítani a gyülekezetet az adakozásra.
A Korinthusi gyülekezet tagjai korábban már ígéreteket és felajánlásokat tettek a szükségben lévő júdeai testvéreik számára. Most eljött annak az ideje is, hogy ígéreteiket beváltsák, s a felajánlott összeget az arra megbízottaknak átadják. Úgy tűnik azonban, hogy a korinthusiak szívében nagyobb volt a lelkesedés, az elhatározás, mint a véghezvitel. Amíg a sokkal szegényebb macedóniai gyülekezetek, éppen a korinthusiak korábbi ígéretei alapján felbuzdulva, erejükön felül adakoztak. Pál attól tart, hogy a korinthusiakkal szégyenben marad. Ezért emlékezteti őket levelében a korábbi felajánlásaikra, és ezért tanítja őket a helyes adakozásra: „… az úgy legyen, mint hálaáldozat, nem, pedig mint kényszerű adomány” (2Kor 9,5).
Az Ige alapján vizsgáljuk meg az adakozás kérdését. Nézzük meg, hogy mit tanít nekünk Isten arról, hogy 1. Hogyan kell adakoznunk? 2.Mi az adakozás mértéke? 3.Mi az adakozás eredménye?
1.      Hogyan kell adakoznunk?
„Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7) Pál adakozásnak nem a mértékét, hanem annak lelkületét nézi, különbséget téve a hálaáldozat és a kényszerű adomány között. Nem az a döntő kérdés, milyen összegű volt az adomány, hanem az, hogy Isten előtt kedves-e ez az adomány? Pál a jókedvvel való adakozásról beszél, ami nem más, mint az örömmel, jó szívvel és hálával való adakozás.
A korinthusiak elé Pál Macedónia gyülekezeteit állítja példaként, akik sokkal szerényebb körülmények között éltek, mégis erejükön felül bőségesen adakoztak, sőt sürgetve kérték az apostolt, hogy „a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.” (2Kor 8,4). A macedóniai gyülekezetek buzgósága az adakozásban még Pált is meglepte. A következő mondatokban az is kiderül, hogy mi ennek a titka. Azt írja Pál a macedóniaiakról, hogy „először önmagukat adták az Úrnak…”. Miután befogadták a szívükbe az Urat, felébredt bennük a vágy, hogy részt vegyenek az adakozásban. Csak Jézus Krisztus által történhet ilyen változás az ember életében, hogy a maga nyomorúsága és szegénysége közepette is erején felül és örömmel adakozzon mások javára.
Azt gondolom, hogy nagyon fontos ezzel tisztában lenni, hogy Istennek nem a mi pénzünk kell, hanem a szívünk! Gondoljunk csak jól bele, vajon a szívünk, az életünk nem sokkal „drágább”, mint a pénzünk? Először önmagunkat kell az Úrnak adni, ezt pedig nem lehet akármennyi pénzel helyettesíteni. Ugyanakkor igaz, hogy ha övé lett a szívünk, az életünk, akkor övé a pénzünk is. Ezért szokták mondani, hogyha valakinek nem tért meg a pénztárcája, akkor ő maga sem tért meg még igazán az Úrhoz.
Amikor Pál a korinthusiakat az örömteli és bőkezű adakozásra hívja, Krisztust állítja példaként eléjük. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9). Meggazdagodni csak annak lehet, és annak kell, aki szegény. Csak az adja oda önmagát a kereszten kivégzett Jézusnak, aki felismeri, hogy Isten előtt üres, értéktelen és eredménytelen. Jézus Krisztus nélkül nincs Isten előtt igazsága, jó cselekedete, nincs üdvössége. Nála kaphatunk bocsánatot, benne van igazságunk, és általa van üdvösségünk, mindez pedig kegyelemből van. Ahol pedig Isten kegyelme, gazdagsága, bőkezűsége kiárad az emberre, ott az továbbárad a másik emberre. Minden szíve szerint bőkezűen adakozó a reá áradt isteni kegyelmet adja tovább. Ez a kegyelem a Jézus Krisztus kegyelme a bőkezű, hálás, örömteli adakozás lényege.
Ezt várja el Pál a korinthusiaktól, és ezt várja Isten tőlünk is. Vegyük csak számba, mink van, amit Isten nem szabadon, tiszta és őszinte szívvel, jókedvűen adott nekünk? El tudjuk azt képzelni, hogy Isten keseregve és fanyalogva kényszerűségből adta nekünk az életünket? Képesek vagyunk úgy gondolni Istenre, mint aki Jézus Krisztust csak kényszerűségből adta oda a mi megváltásunkra vagy, hogy közben valamit is megtartott volna magának? Nem, erre csak mi vagyunk képesek. Isten az ő szabad szeretetéből, meg nem érdemelt kegyelméből adott Fiával együtt mindent minekünk.
Ezért érdemes átgondolnunk, azt, hogy hogyan is adakozunk mi? Hogyan használjuk a pénzünket, anyagi javainkat, képességeinket, az időnket, az energiánkat? Milyen motiváció áll adakozásunk mögött? Van, aki a bűntudatából akar így lefaragni. Van, aki „ki akarja fizetni” azt, hogy valamit, amit Isten rábízott, nem tesz meg. Van, aki a szíve mélyén arra büszke, hogy ő többet ad, mint mások. Van, aki kényszerből, mert úgy érzi, hogy nem maradhat le a többiektől. Sokat adhatunk különböző indítékok alapján, de jókedvűen és örömmel csak az képes adni, aki ezt Isten kegyelmére adott válaszként teszi.
2.      Mi az adakozás mértéke?
„Tudjuk, pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat.” (2Kor 9,6). Arról beszél itt Pál, hogy az adakozás az adakozót is gazdagítja. Annak, aki ad, aki Isten ügyére áldoz, nem kevesebb lesz, hanem több. Az, aki bőven, hálával, jólélekkel ad, az olyan, mint a szántóvető, aki bőven vet és bőven is arat. Aki ad az nem elveszít, hanem elvet valamit, amiből sokkal több fog kikelni Az örömmel való bőkezű adakozás ugyanolyan bizonyosan terem „gyümölcsöt”, mint az elvetett mag aratás idején.
De mit kell értenünk ezen a meggazdagodáson? Elsősorban nem a pénzbeli gyarapodásra kell gondolnunk. Igaz az, hogy amikor valaki örömmel és hálával ad azt Úrnak, azt Ő csodálatos módon, többszörösen visszatéríti. Ez azonban nem szabad, hogy arra vezesse a hívőt, hogy szívében már eleve ezzel a szándékkal adakozzon, hogy „majd többszörösen visszaadja ezt nekem az Úr”. Ez ugyanis már egyfajta kalmárszellem lenne, ami semmiképpen nem egyeztethető össze a „jókedvű” adakozással.
Pál apostol egészen másfajta meggazdagodásról beszél: „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.”  (2Kor 9,8). Isten a szükségeset adja meg, amely kifejezés a megélhetéshez alapvetően szükséges dolgokat, és az ezek meglétéből származó elégedettséget foglalja magába. Igazán az gazdag, aki elégedett, aki Isten kegyelmére válaszként örömmel ad a rászorulónak, az elégedett és gazdag. Aki azért ad, hogy többet kapjon vissza az még az adakozásban is szegény.
            Aki örömmel ad, azt Isten úgy gazdagítja meg, hogy újra tudjon adni. Így értjük meg azt, hogy itt nem egyszeri vagy egymást követős eseményekről van szó, hanem sokkal inkább egy lelkületről, egy életmódról.
            Sokan felteszik a kérdést vajon mi a kedves Istennek, mennyi az elég? Pál azt írja a korinthusiaknak: „Mert ha megvan a készség, az aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs.” (2Kor 8,12). Világos Isten üzenete: nem azt kéri, ami nincs, hanem azt, ami van.
            Mennyit adjunk, akkor tehát abból, amink van? Mi az Isten szerinti határ? Az ige ebben is eligazít: „… azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat.” (2Kor 8,13-14).
Érdemes mindnyájunknak átgondolni Isten színe előtt, az elhangzottak fényében, hogy mi a macedóniai vagy a korinthusi keresztyénekhez szeretnénk hasonlítani? A bonyhádi református gyülekezet olyan közösség lesz, ahol az Isten kegyelme és a szeretet valódisága árad rajtunk keresztül, és készek vagyunk akár erőnkön felül is adakozni, vagy pedig olyan közösség lesz, ahol az akarás megvan, de a véghezvitel már elmarad?
Az adakozás valamiről való lemondás, vagyis Isten szerint való böjtölés. Kérdezzük meg Istent, nem hív-e arra, hogy valamiről mi is lemondjunk, aminek költségét mások javára fordíthatjuk? Közben pedig azt se felejtsük el, hogy Istennek nem a pénzünk kell, hanem az életünk. De életünk nem lett az Övé, ha a pénzünk nem az övé.
3.      Mi az adakozás eredménye?
„Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd az Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul.” (2Kor 9,13).
Amikor Pál az adakozás eredményéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy enyhültek a júdeai keresztyének terhei és a tiszta szívvel adakozók is gazdagodtak lelkiekben, hanem arra is, hogy az adakozás szolgálatának eredményessége Istent dicsőíti majd.
Minden adakozásnak a célja tehát Isten dicsősége kell, hogy legyen, amely sokaknak száján és szívében gyarapszik. A Krisztusról való bizonyságétel egyik módja, ha szükségben levő embertársunkat észrevesszük és megsegítjük. Isten dicsőségét az szolgálja, ha gyermekei nem kapzsik, nem a pénz szerelmesei, hanem bőven adnak abból, amit tőle kaptak. Ebből a szabadon ajándékozó Istenből mutatnak be valamit a világ számára, ami hálaadást szül. Mi pedig mi mást szeretnénk, mint hogy minél többen magasztalják Istent?
Az Isten iránti hálán túl az adakozásnak egy másik eredményéről is beszél az apostol: „És ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok.” (2Kor 9,14). Az adakozó és az adományt elfogadó, a korinthusi és a júdeai gyülekezetek között a szeretet és az imádság kapcsolata kezd el kiteljesedni. Távol vannak egymástól nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is, de most olyan közösséget tapasztalnak meg, amelyben mindkét fél tudja, ebben az Isten kegyelme munkálkodott. A korinthusiak engedelmessége nagyobb, látható egységet szült, és ez is az Isten szerinti adakozás eredménye.
Isten Igéje arra hív minket, hogy legyünk ilyen tanítványai az Úrnak, akik boldogan adnak mindabból, amit Tőle kaptunk. Vegyük észre, hogy milyen hihetetlenül gazdaggá lesz az, aki tudja, hogy mindene ajándék, és elégedett. Akinek életformája az adás, nemcsak pénzben, hanem mindenben. Ha mindenünk ajándék, az autónk, a lakásunk, a képességeink, az időnk, az egészségünk, az erőnk, egyszóval minden, akkor lehetetlen, hogy ne tudjunk örömmel adni, ha valóban a Krisztuséi vagyunk.
Ha engedelmeskedünk annak az Istennek, aki kimondhatatlan ajándékkal ajándékozott meg minket, akkor őt követve, a mindig csak kapni és birtokolni akaró életből, adni kívánó emberekké változunk át. Adjuk magunkat őneki, hogy ő adhasson minket másoknak. Ámen.