Új igehirdetések

0 hozzászólás Írta mzoli 2 hónapja

Új igehirdetések továbbiakban a következő blogon olvashatók:

www.igehirdetes.blogspot.com

www.bonyhadireformatusok.blogspot.com

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész

Új igehirdetések bejegyzés elolvasása

A megmentett élet

0 hozzászólás Írta mzoli 4 hónapja

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (22.)
 
A megmentett élet
Olvasmány: Jn 8,1-1.
„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Jn 8,7.
 
Nagyon érdekes igeszakasz van ma előttünk, nemcsak tartalmi vonatkozásban, de formai vonatkozásban is. Ezen a helyen az újfordítású bibliánk lábjegyzetében azt a megjegyzést találhatjuk, hogy ez az igeszakasz a legrégibb kéziratokban nem található meg. Kálvin azt írja ezzel az igeszakasszal kapcsolatban, hogy bár a legrégibb görög kéziratok eleinte nem tartalmazták ezt a történetet, de a latin egyházatyák mindig elfogadták és számos későbbi görög kódexben is megtalálható. Nincs benne semmi, ami méltatlan volna az apostoli lélekhez, ezért nincs rá okunk, hogy épülésünkre ne alkalmazzuk.
A történet bevezetőjéből megtudjuk, hogy az írástudók vezettek oda Jézushoz egy házasságtörésen rajtakapott asszonyt, de ezzel azt is jelzi az evangélista, hogy az írástudók mindezt azzal a szándékkal tették, hogy csapdát állítsanak Krisztusnak. Külön is említi a szöveg a farizeusokat, akik az írástudók rendjében az első helyen álltak. Ebben az esetben rendkívül aljas szándék vezette őket, amikor ürügyet kerestek a vádra, amit saját szavaikkal el is árultak. Nem titkolták, hogy tisztában vannak a törvény rendelkezésével, ebből pedig teljesen világossá válik rosszindulatuk, mivel úgy faggatóznak, mintha kétes esetről volna szó. Az volt a tervük, hogy Jézust a kegyelem hirdetésének feladására kényszerítsék. Ezért ékesszólóan emlékeztetnek mindenkit arra, hogy Mózes elítélte a házasságtörő asszonyokat. Ugyanis tilos volt felmenteni azt, akit a törvény elítélt, ha pedig Jézus most nem tartja magát a törvényhez, akkor rá lehet fogni, hogy nem következetes önmagához.
Az igeszakasz legérdekesebb és legkülönlegesebb mondata ez: „Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre.” (Jn 8,6.). A magyarázók képzeletét régóta izgatta az a kérdés, hogy vajon mit is írt itt Jézus. Sokan és sokféleképpen próbálták már magyarázni és megfejteni ennek a különös mondatnak a jelentését. Van egy ősi arám nyelvű újszövetségi kézirat, ahol így olvasható ez a mondat: „Felírta a földre a bűneiket és ők meglátták bűneiket a földön.” Az arám nyelvű szövegnek ezt a fajta értelmezését látszik alátámasztani az is, hogy a görög szöveg itt nem az „írni” (grafein) szót használja, hanem a „felírni” (katagrafein) kifejezést, ami azt is jelenti, hogy valamit valaki ellen feljegyezni. Ezen értelmezés szerint tehát, amíg Jézus a földre írt, valahogy, valami titokzatos módon az asszony vádlóinak a saját bűneik jutnak eszükbe. Erre utalhat, hogy amikor tovább faggatják Jézust, akkor ezt válaszolja: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7.).
Augustinus szerint Jézus a törvény és az evangélium közötti különbségre mutatott rá itt, mivel nem a kőtáblákra írt, hanem a porból vétetett ember szívére.
Ezek a magyarázatok, azonban – bármilyen szépen hangzanak is – valójában csak találgatások. Ezen a véleményen van Kálvin is, aki szerint felesleges és hiábavaló dolog azt kutatni, hogy mit is írhatott Jézus a porba.
Kálvin szerint itt egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ezzel a cselekedetével az őt kísérteni akaró farizeusok kérdését semmibe véve, azt akarta megmutatni, hogy azok meghallgatásra sem méltók. „Jézus pedig lehajolt” ezt a mondatot Kálvin így fordítja „lefelé irányította tekintetét” – vagyis ezzel a mozdulatával megvetését fejezte ki.
Jézus végül is választ ad az őt tovább faggató farizeusok kérdésére: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7.). A válasz kifogástalan, mert Jézus a törvény előírása értelmében kimondja, hogy akit házasságtörésen rajtakaptak az méltó a halálos ítéletre. Jézus azonban tovább viszi a törvény értelmezését. A mózesi törvény úgy rendelkezett, hogy a gonosztevőket és bűnösöket azok a tanúk kell, hogy megöljék, mégpedig saját kezűleg, akiknek a vallomása alapján elítélték, így a tanúskodás adott esetben komoly felelősséget és faladatot is jelent. Krisztus ehhez hozzáteszi azt, hogy a törvény értelmében bűntelenséget követel a tanúktól, hogy csak az merje magára vállalni mások vétkének megbüntetését, aki tiszta, ártatlan e bűn vonatkozásában. „Aki bűntelen közületek” kifejezés tehát itt nem azt jelenti, hogy általában minden bűntől mentes lenne az a személy, aki az ítéletet végrehajtja, hanem, hogy konkrétan a házasságtörés és a paráznaság tekintetében bűntelenek.
Világos, hogy Jézus itt nem a jogos törvénykezés ellen szól, hanem csak a képmutatókat feddi meg, akik mások szigorú, sőt kegyetlen ellenőrei, de saját maguk felett és vétkeik fölött jóságosan szemet hunynak.
Jézus nemcsak leleplezte a képmutatók akadékoskodását, de megszólaltatta lelkiismeretüket is. A farizeusok valójában önmagukat leplezik le azzal, hogy megzavarodnak és elfutnak, ezzel bűnösnek vallva magukat e bűn tekintetében. Kálvin hozzáteszi, hogy valószínűleg nem az Isten félelmének, hanem az emberek előtti megszégyenülésüknek volt ilyen hatása, hogy feladva eredeti tervüket eltávoznak. Miután szándékukban nyilvánosan kudarcot vallottak, a házasságtörésen rajtakapott asszony személye már egyáltalán nem fontos a számukra, egyszerűen otthagyják, mint egy sikertelen játszma feleslegessé vált eszközét.
Egyedül Jézus marad ott és az asszony középen állva. Augustinus írja erről a jelenetről: „Egyedül maradt a nagy nyomorúság (miséria) a nagy könyörülettel (misericordia).”
A farizeusoktól eltérően azonban Jézus nem így tekint erre az asszonyra, nem akarja őt eszközül használni a maga igazságának bizonyítására vagy mások csapdába ejtésére. Miután az asszony vádlói távoztak, Jézus nem akarja átvenni az ő szerepüket, ezért így felel neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.).
Jézus nem akar olyan szerepre vállalkozni, ami nem az övé. Őt az Atya azért küldte, hogy összeterelje az elveszett juhokat, ezért hivatását szem előtt tartva bűnbánatra szóltja fel az asszonyt és a kegyelem ígéretével biztatja. Tehát nem arról van szó, hogy Jézus bűntelenséget biztosított volna a házasságtörő asszonynak, hiszen már korábban megállapította azt, hogy a törvény értelmében a házasságtörő méltó a halálra, hanem az Isten kegyelméről tesz bizonyságot. Jézus nem elveszíteni, hanem megtartani jött a bűnös embereket. „Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” – azt mutatja a számunkra, hogy Krisztus kegyelmének a célja, hogy a bűnös üdvösségre jusson.
Az igeszakaszban leírt jelenet olyan élő és drámai, hogy lehetetlen nem érezni, csak szemtanútól származhat, ezért is kerülhetett bele a Szentírásban. De vajon milyen tanúságai vannak ennek a történetnek a számunkra? Ezt vizsgáljuk meg most.
A történet óva int minket a képmutatástól és az elhamarkodott ítélkezéstől, valamint új életre hív.
1.      Óvás a képmutatástól.
A farizeusok és írástudók magatartását bemutatva két örök emberi tulajdonságra figyelmeztet minket a történet. Láthatjuk azt, hogy a vallási fanatizmus, a kegyes kegyetlenség mivé torzíthatja magatartásunkat. A megszállott tekintélyvédelem milyen érzés nélküli kegyetlenné teheti az embert. Minden időben voltak, és bizonyára ma is vannak emberek, akiknek a szíve helyén egy paragrafus dobog, és minden energiájuk abban merül ki, hogyan emelhetnék meg tekintélyüket, és minden lehetőséget megragadnak, hogy megmutassák és éreztessék másokkal szemben felsőbbrendűségüket. És ha valaki szíven találja őket, paragrafusukba akad bele. Isten Szentlelke őrizzen meg bennünket ettől a farizeusi magatartástól, a kegyes kegyetlenségtől.
A másik, amire figyelmeztet minket az írástudók és a farizeusok magatartása, hogy soha ne tekintsük a másik embert eszköznek, pusztán sakkfigurának, akivel játszani lehet, esetleg kijátszani vele az igazságot. Az írástudók és a farizeusok nem az igazságot keresték, nekik egyáltalán nem számít ez az asszony, csak egy eszköz a kezükben, annak a célnak elérésében, hogy Jézust elítélhessék és megölhessék. Nincs embertelenebb, lelketlenebb dolog, mint amikor egy ember csupán esetté zsugorodik a másik ember számára. Gondoljunk például az orvosokra, mennyire embertelen az, amikor az orvos nem néz a beteg szemébe, legfeljebb a vizsgálandó testrészére, amikor egy ember csupán egy érdekes epehólyag eset, vagy valami hasonló. S mennyire más az, amikor az orvos a szemünkbe néz, amikor szóba elegyedik velünk, amikor nevünkön szólít, mert ismer minket, amikor nemcsak egy eset vagyunk a számára, hanem valóban ember.
Az evangéliumot olvasva azt láthatjuk, hogy Jézus sohasem tekintett esetként az emberre és sohasem használta ki eszközként. Jézus számára a másik ember mindig ember maradt, sajátos egyéniségével, bűneivel és nyomorúságaival vagy betegségeivel. Jézus minden emberhez más és más módon közelít, minden beteget más és más módon gyógyít meg.
2.      Óvás az elhamarkodott ítélkezéstől.
Láthatjuk, milyen hangsúlyosan kiéleződik ebben a történetben annak igazsága, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Sőt máshol azt is olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus arra figyelmeztet minket: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1.). Mit is jelent ez? Jézus azt nem tiltja például, hogy megkülönböztessük a búzát a konkolytól, de azt már igen, hogy a konkolyt kiszaggassuk, vagyis Jézus tanítása szerint az ítélet az Istené. Ezért nem szabad az ítéletet az embernek kiragadnia Isten kezéből, mert az mindig torzuláshoz, hamis és elhamarkodott ítélethez vezet.
Ha figyelmesen olvassuk ezt a történetet, láthatjuk, hogy Jézus mennyire megértő, beleélő, együtt érző tud lenni az emberrel, jelen esetben még egy ilyen bukott asszonnyal is.
Gyökössy Endre megjegyzi, hogy ennek a történetnek a külön buktatója, hogyha nem jó füllel halljuk vagy sanda szemmel olvassuk, könnyen félreérthető. Talán ezért is hiányzik többféle ránk maradt régi kéziratból ez a történet.
Pedig világosan elhangzik a végén a mondat, amelyből kiderül, hogy Jézus nem a bűnt védi, jelen esetben a házasságtörést, hanem csak a bűnöst, az embert, hiszen azt mondja az asszonynak: „Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.).
Jézustól meg kell tanulnunk azt a hallatlanul nagy tapintatot, ahogy ő az emberhez, a beteghez, a bűnöshöz közeledik. Ő nem vájkál bele ennek az asszonynak a múltjába. Nem kérdi meg, hogy mi történt és hogyan történt. Nem hangzik el semmilyen erkölcsi prédikáció. Szinte döbbenetes az, hogy még Istenre sem hivatkozik, de miért is tenné, hiszen jelen van, Ő az élő ÚR! Amikor ajkán ez a felszólítás elhangzik, szinte tapinthatóan érezhető, hogy ez az asszony nem fog vétkezni, mert Isten kegyelme már újjáformálta őt.
3.      Hívás az új életre.
„Menj el és mostantól fogva ne vétkezz!” (Jn 8,11.). Jézus ezzel a mondattal az újrakezdés lehetőségét biztosítja az asszony számára. Ez a tanítványságnak, Jézus követésének is az egyik legnagyobb csodája.
De nemcsak lehetőség, hanem hívás is van ebben a mondatban. Azt is észre kell vennünk, hogy miközben Jézus, nem vádolja ezt az asszonyt, ugyanakkor nem is mentegeti. Jézus a bűnt bűnnek nevezi, de az asszonyt egy új élet elkezdésére hívja és erősíti meg.
Jézus nem azt teszi, amit a modern szexuál-pszichológia tesz, amikor hasonló esetben a hormonokra, ösztönökre hivatkozva az embert kibékíti a bűneivel és azt szükséges természetességnek állítja be. De nem is azt, amit a középkorban tettek, amikor az elbukott nőt zárdába vagy kolostorba zárták. Nem, Jézus még csak meg sem esketi, hanem visszaküldi az életbe, mert ott kell majd megállnia a helyét. Ott kell majd úgy élnie, hogy többé ne vétkezzen.
De Jézus nemcsak hív az új életre, hanem annak feltételeit is megteremti, hogy valóban képesek legyünk új életet élni. Jézus eleget tett a törvénynek, mert ő nem eltörölni jött azt, hanem betölteni. A halálos ítélet, amelyet a házasságtörés esetére kimond a törvény, végrehajttatik, mégpedig úgy, hogy maga Jézus lép az asszony helyébe, mert Ő az, aki a bűn árát kifizette a házasságtörő asszony helyett és mi helyettünk is! Ezért lehetséges az új élet. Ámen.
 
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (2012.01.08. Bonyhád)
A megmentett élet bejegyzés elolvasása

Mire való az idő?

0 hozzászólás Írta mzoli 4 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (21.)
 
 
Mire való az idő?
Olvasmány: Jn 7,1-30.
„Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” Jn 7,6.
 
A sátoros ünnep közeledtével Jézust arra unszolják testvérei, hogy velük együtt ő is utazzon fel Jeruzsálembe és vegyen részt ezen a nagy zsidó ünnepen, és így tegye magát ismertté a sokaság, az egész nép előtt. Jézus azonban elhárítja testvérei kérését és érveit és csak akkor indul el Jeruzsálembe, amikor Ő úgy gondolja, annak valóban eljött az ideje. János evangélista lejegyzi Jézusnak ezt a különös válaszát: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.). Ma az újesztendő első napján, a hosszabb igeszakaszból, ezt az egy különös igét vizsgáljuk meg közelebbről. Mi is az idő, és Jézus szerint mire való az idő?
1.      Mi az idő?
Jézus többször is beszél az evangéliumban az Ő „idejéről”. Az eredeti görög szövegben ilyenkor általában a „hora” szó szerepel, amely a megszokott értelemben vett mérhető órai idő fogalmát jelenti. De ebben az igerészben a görög szöveg a „kairos” szót használja, amely a lehető legalkalmasabb pillanatot, döntő időpontot jelenti, amelyet az embernek meg kell ragadnia, hogy valamely vállalkozását szerencsésen vihesse véghez. A „kairos” az általános görög szóhasználatban a sorstól meghatározott és éppen ezért sorsszerűen titokzatos pillanatot jelöli. Az evangéliumban ezt a kifejezést a szentírók az Isten által adott „időre” vagy „alkalomra” értik, tehát a „kairos” az Isten által adott és meghatározott időpont, döntő alkalom, amely egyben döntés elé állító időpont is, amikor Isten hívása szól hozzánk és annak elmulasztása vagy megvetése ítéletté válik ránk nézve. A „kairos” olyan időt jelent, amelyben Isten az ő kegyelmes ajándékát adja nekünk, de egyben az ítéletet is magába foglaló eszkatológikus idő.
Az idő, tehát Jézus számára az isteni „kairost” jelenti. A neki adott időt úgy fogadja, hogy abban Isten akaratát igyekszik teljesíteni. Ezért figyel Jézus mindig Isten akaratára, figyel annak az „órának” az érkezésére, mely meghozza számára a döntésnek és a cselekvésnek a pillanatát.
Jézus tehát itt nem az ünnepre, vagy a testvérei által megszabott időre gondol, hanem arra az alkalmas pillanatra, amelyet majd Isten Lelke fog számára megmutatni, akkor jön el az Ő „kairosa”, vagyis az ő ideje. Jézus nem engedi magát még testvérei által sem kényszeríteni bármire is, mivel ő mindent az őt megbízó Atya akarata szerint cselekszik.
Sokszor úgy vagyunk mi is, mint Jézus testvérei, nemegyszer szeretnénk imáinkkal, kéréseinkkel valamire rábírni Őt, valamit elérni Nála, pedig Ő jobban tudja, mire van nekünk szükségünk, vagy mikor jön el annak a „kairosa”, legalkalmasabb pillanata, amikor imáink, feléje intézett kéréseink beteljesülhetnek.
Jézus arra figyelmeztet minket, hogy az órák jönnek és mennek, telik vagy múlik az idő, de az igazi nagy kérdés az, hogy meg tudjuk-e ragadni benne a „kairosokat”, azokat az alkalmakat, amelyeket Isten készített a számunkra.
Jól használni az időt azonban csak azok képesek, akik lényükkel rá vannak hangolódva Istenre, az Ő Igéjére, vagyis akik „fogják az adást”. Jézus igazi tanítványának ezért felfelé figyelő, Istenre figyelő embernek kell lennie, hogy el ne mulassza az alkalmas pillanatot, amely nem tér többé vissza.
A hitetlen világ nem ismeri az időnek ezt a Jézus által használt fogalmát, az „isteni kairos” csodálatos ajándékát és felelősségét. A hitetlen ember úgy gondolja, hogy elhatározása saját kezében van és maga választja meg a számára döntő pillanatot, az „alkalmat”, maga aknázza ki a pillanat kínálta lehetőségeket. A hitetlen világ és a hitetlen ember ezzel azonban megcsalja önmagát, ezért valójában gúny és ítélet van Jézus szavaiban, amikor azt mondja: nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.). A világ számára az idő valóban mindenkor készen áll ugyan, de csak úgy, hogy elmulasztja az igazi „kairost”, az Isten által adott döntésnek minden felelősségét magába záró, soha vissza nem térő pillanatát.
2.      Mire és hogyan használta Jézus az időt?
Jézus önmagát, földi életét és annak minden eseményét teljes mértékben az Atyára bízta. Ezért aztán valóban hiába mondják neki testvérei, hogy itt van az ideje annak, hogy felmenjen Jeruzsálembe és megmutassa magát a nép előtt, Ő azt mondja: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” (Jn 7,6.) Valami olyasmit akar itt Jézus a testvérei számára megmagyarázni, amit ők hitetlenségük miatt akkor még nem értettek meg. „Nektek azonban minden idő alkalmas”, ezzel azt akarja mondani Jézus, hogy mi emberek rendelkezhetünk magunkkal és az időnkkel. Az időt úgy használjuk ki, ahogyan akarjuk. Jézus azonban a maga részéről nem így tesz, ő nem rendelkezik magával, mert az ő élete Istenben elrejtett élet, így az idő is számára nem más, mint Isten vezetése. Az Ő számára mindig az Atya mondja meg azt, hogy mit kell tennie ebben a világban, így azt is, hogy mikor kell az elrejtettségből kilépnie, hogy küldetését beteljesítse. Ennek a gondolatnak a megértésében segíthet nekünk az, amit Pál ír: „De amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát.” (Gal 4,4.). Jézusban tehát rendkívüli idő érkezet el, amikor átváltott a történelem menete, a történelem és az idő két részre oszlik: Krisztus előtt és Krisztus után, mert Krisztusban valóban elválik a régi és az új. Krisztusban a régi ígéretek egyszer csak beteljesednek és elkezdődik egy olyan idő, amikor Isten minden titka és terve a beteljesedés korszakához érkezik. Így mondja a Biblia, hogy „kijelentés”, ami szó szerint azt jelenti: a leplet elvenni. Vagyis elveszi Isten a leplet önmagáról, az ószövetségről, az ígéretekről, a történelemről, hogy lelepleződjön az idő és az élet értelme és célja. Leleplezi Isten, hogy kicsoda Ő, hogy miért teremtette a világot és bennünket, hogy mi az emberi élet értelme és hogyan ér a történelem, az idő célba. Mindez Jézusban vette kezdetét. Éppen ezért Jézus egész életében Istenre figyel, és addig nem lép egyetlen lépést sem, amíg Istentől nem kapja meg a vezetést arra, hogy induljon. Emlékezzünk csak az általunk nemrég olvasott Kánai menyegző történetére, ahol azt olvastuk, hogy Jézus anyja odament hozzá és azt mondta neki, hogy tennie kellene valamit, mert elfogyott a bor, Jézus azonban azt válaszolta: „Vajon énreám tartozik ez, vagy tereád asszony? Nem jött még el az én órám.” (Jn 2:4.). Jézus itt is világossá teszi, hogy őt nem lehet semmire sem kényszeríteni vagy semmiben sem sürgetni. Mert minden kijelentés, minden cselekedet, amit tesz, az Isten indíttatására történik.
Ahogy az evangéliumot végigolvassuk, azt láthatjuk, hogy Jézus órája lassan pereg lefelé. Aztán egyszer csak eljön az a pillanat, amikor azt mondja tanítványainak, hogy eljött az óra és elfogyasztja velük az utolsó vacsorát. János evangélista így ír erről: „A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, melyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette mindvégig.” (Jn 13,1.). Jézus tudta, hogy itt van a pillanat, amikor mennie kell. Nem árulója fogja Őt megkeresni, hanem Ő megy és Ő adja magát át az áruló kezére. Megy, mert itt az óra melyben cselekedni kell. A világtörténelem legnagyobb eseménye percnyi pontossággal halad előre. A tanítványoknak Jézus azt mondja: „Kell, hogy az Emberfia bűnös emberek kezébe adassék.” Mi az, hogy kell? Az eredeti szövegben használt szó itt azt jelenti, hogy isteni elhatározás az, ami végbemegy. Ez a „kell”, ez az isteni akarat, ez kell, hogy megtörténjen. De Jézus belsőleg is igent mondott Istennek. Nemcsak Istentől jött ez a „kell”, hanem a Fiú egész életével felelt erre az isteni „kell”-re és kezdettől fogva azt mondta: „Nem azért jöttem el, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.”
3.      Hogyan és mire kell használni nekünk az időt?
Végül még egy fontos kérdést kell tisztáznunk, mégpedig azt, hogy van-e a mi életünknek is ilyen belső órája? Láttuk az igéből azt, hogy Jézus számára mit jelentett az idő és hogyan használta az időt. Vajon tudunk-e mi is így Istenre figyelni? Látjuk-e mi a küldetésünket? Tudjuk-e azt, hogy mit kell tennünk? Vagy éppenséggel a világ eseményei dobálnak minket kényükre-kedvükre. Ki vagyunk szolgáltatva a történelem menetének, az emberek gondolatának, érzéseinek, vagy pedig van bennünk egy Istentől adott terv, ami által tudjuk és értjük, hogy mi az életünk célja és értelme, tudjuk, hogy merre kell mennünk és mit kell tennünk? Átéljük-e Isten csodálatos vezetését? Azt, hogy a mi parányi életünket Isten tartja a kezében és vezeti, Ő ad értelmet és célt az életünknek, Ő tölti meg időnket el nem múló tartalommal, Ő irányítja a lépéseinket, hogy célhoz érjünk. El tudjuk-e a zsoltáros szavaival mondani: „Kezedben van sorsom.” (Zsolt 31,16.).
 A legtöbb ember úgy tekint a maga életére, hogy az a saját kezében van, halad a maga választotta pályán előre, a lépéseket maga határozza meg. A keresztyén ember azonban tudja, hogy a pályát Istentől kapjuk, életünk értelmét és célját nem magunkban, hanem Jézusban találjuk meg, ezért életünket az ő kezébe tesszük és tőle kérjük a vezetést, tőle tesszük függővé minden lépésünket.
 Találóan fogalmaz Gyökössy Endre, amikor azt mondja: „óriási különbség van abban, hogy az idő múlik vagy telik.”Mert van, aki számára csak múlik az idő, vagyis a múló időben egymás után mulasztja el élete és örök élete „kairosait”, Istentől kapott, soha vissza nem térő alkalmait és lehetőségeit. És van, akinek telik az ideje, vagyis miközben a naptári idő múlik, ő maga és élete megtelik Isten ajándékaival, Igéjével, Jézussal magával töltekezik be, a neki való szolgálatok teljesítése által. Az így Istennek odaszánt élet, a neki való szolgálatban töltött idő tulajdonképpen az örök élet felé vezető idő lesz. Ámen.
 
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2012.01.01. Bonyhád)
Mire való az idő? bejegyzés elolvasása

Hogyan viszonyulunk Jézushoz?

0 hozzászólás Írta mzoli 4 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (20.)
 
 
Hogyan viszonyulunk Jézushoz?
Olvasmány: Jn 7,1-52.
„Az ünnep utolsó napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogyan az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Jn 7,37-38.
 
Azt az igét olvastam most fel, amely János evangéliuma alapján elkezdett sorozatunk folytatólagosan soron következő szakasza. A 2011. esztendő utolsó estéjén az az ige szólít meg minket, amelyet Jézus is egy hasonló alkalomból, „az ünnep utolsó nagy napján” mondott el. Talán kissé hosszabb ez az igeszakasz a szokottnál, és látszólag szerteágazó, több apró jelenetből áll, mégis egységes egészet alkot. Arról tudósít, ami a zsidók nagy őszi ünnepén, a lobsátor ünnepén Jézus körül történt. Mozgalmas jelenetek sorát tárja itt elénk János evangélista, hiszen a 8 napig tartó ünnep során zarándokok óriási tömege tolongott Jeruzsálem utcáin. Miközben az evangélista beszámol az ünnepen történtekről, azt mutatja be, hogy a Jézushoz való viszonyulást tekintve alapvetően három csoportra osztható a Jézus körüli sokaság: saját hozzátartozóinak a csoportja, a nép és Jézus ellenségeinek csoportja. Mindegyik csoport egy bizonyos típust, a Krisztushoz való viszonyulásnak egy bizonyos formáját képviseli.
Ma, az esztendő utolsó istentiszteletén szeretném megvizsgálni azt, hogy milyen volt a mi viszonyulásunk az Úr Jézus Krisztushoz ebben az esztendőben! A János evangélista által bemutatott három csoport, a Jézushoz való viszonyulásunk három különböző lehetőségét adja elénk, s ha őszintén olvassuk az igét, akkor sok tekintetben önmagunkra foguk ismerni.
1.      Jézus hozzátartozóinak csoportja
Jézus családtagjairól, testvéreiről hallunk rögtön az igerész elején. Családja és rokonai arra bíztatják, hogy menjen el Galileából az ország fővárosába, Jeruzsálembe, mert ott majd jobban tud érvényesülni. Arra bíztatják tehát Jézust, hogy ne csak vidéken, a távoli Galileában tegyen csodákat és tanítson, hanem mutassa meg magát a tömegnek, a világnak, hadd lássák, hadd ámuljanak az emberek. Jézus testvérei és rokonai most éppen Jeruzsálembe tartanak, hogy részt vegyenek a lombsátrak ünnepén, úgy gondolják, ha Jézus most velük tartana és együtt mennének fel Jeruzsálembe, akkor nekik is jutna valami a hírnévből és a dicsőségből. Felszólítják Jézust, hogy szerezzen magának hírnevet és dicsőséget, de csak azért, hogy azután ők maguk is sütkérezhessenek ebben a hírnévben és majd azt mondogathassák, ő a mi testvérünk. Ezért unszolják tehát rokonai Jézust, hogy menjen fel Jeruzsálembe az ünnepre.
Jézus azonban teljes mértékben visszautasítja rokonainak ezt az ajánlatát: „Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” (Jn 7,8.) Jézus tudta, hogy ő is fel fog menni az ünnepre Jeruzsálembe, a családjának mégis azt mondta, hogy nem megy, vagyis nem velük megy, mert ott lesz ugyan, de nem úgy, ahogy ők gondolták. Aki azt gondolja, hogy ott majd sütkérezhet az Ő dicsősége fényében, az ugyancsak csalódni fog, mert Jézusnak az ünnepen való részvétele nem fogja növelni az Ő dicsőségét. Ezért küldi el testvéreit, hogy nélküle ünnepeljenek, ő maga pedig majd később egyedül megy fel Jeruzsálembe.
Arra figyelmeztet minket ez az ige, hogy Jézus nem megy el senkivel sem ünnepelni sehová, aki csak dísznek, pompának, cégérnek akarja Őt felhasználni. Jézus nem vállal közösséget azzal az emberrel, akinek csak addig kell Jézus, amíg haszna van belőle, akinek Ő csak arra való, hogy a családi összejöveteleket vagy más egyéb ünnepi alkalmakat díszesebbé tegye, megszépítse. Ma is vannak olyanok, akik magukat „Jézushoz közelállónak” vallják, ezért igénylik, hogy Jézus legyen ott a keresztelőn: legyen gyermekük megkeresztelve. Bár fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent a keresztelés és eszük ágában sincs megtartani az ott elmondott fogadalmukat.  Az ilyen Jézushoz „magukat közelállónak” valló emberek úgy gondolják, hogy vannak az ember életének olyan nagy és ünnepélyes alkalmai, mint pl. egy esküvő, egy házassági évforduló, egy haláleset, egy karácsonyest, amikor összejön a család, amikor az alkalom ünnepélyességét illik azzal is emelni, hogy legyen ott Jézus is. Jöjjön hát, ünnepeljen velünk, ringasson bele valami jóleső, megható vallásos hangulatba! El sem tudjuk képzelni ezeket az ünnepeket Ő nélküle. Azt persze, hogy miért is fontos az Ő jelenléte ezeken az alkalmakon, már senki nem tudja, de senkit nem is érdekel, egyszerűen csak így van ez ősidők óta. Aztán meg azért kell az ünnepnapok Jézusa, hogy az ember időnként megnyugtassa a lelkiismeretét – rendben vannak az én ügyeim az Úr Istennel. Egyszer egy évben, karácsonykor templomba mentem, sőt még úrvacsorát is vettem. Szenteste együtt énekelte a család a feldíszített fa körül a „Mennyből az angyalt…” Végül is minden rendben van az életemben, mert én is Jézushoz tartozom.
De vajon valóban így van ez? Valóban Jézushoz tartozunk-e? Valóban ott volt Jézus ezen a karácsonyon velünk, és ennek az évnek sok-sok eseményében? Vajon nem mondja-e nekünk is azt Jézus, mint a galileai rokonságnak, hogy bár mi „hozzá tartozóknak” valljuk magunkat, ő mégsem jön velünk. Mert aki csak az ünnepekben akar Jézussal együtt lenni, annak nincs igazi közössége Jézussal.
János evangélista szomorúan állapítja meg: „Mert a testvérei sem hittek benne.” (Jn 7,5.). Bármenyire is „közelállóknak” gondolták magukat, valójában nincs semmi közük Jézushoz. Jézus testvéreinek tartották magukat, születésüktől fogva azok is voltak, magától értetődő természetességgel úgy vették, hogy nekik jár valami mindabból a hírnévből és dicsőségből, amit Jézus birtokol, hinni azonban mégsem tudtak benne.
Vajon nem kísért-e minket is ennek a veszélye? Hogyan viszonyultunk mi Jézushoz? Mennyi közünk volt nekünk ebben az esztendőben Jézushoz? Vele töltöttük-e a hétköznapokat is? Vele töltöttük-e az esztendő mind a 365 napját?
2.      A nép
A Jézushoz való viszonyulásunk tekintetében bemutatott másik csoport: a nép, vagyis a Jézust körülvevő egyszerű emberek tömege. János evangélista így jellemzi őket: „És sokat suttogtak róla a sokaságban: némelyek azt mondták, hogy jó, mások viszont ezt mondták: Nem az, sőt félrevezeti a népet. De nyilvánosan senki sem beszélt róla, mert féltek a zsidóktól.” (Jn 7,12-13.) Ma is sok ilyen ember van, akiknek a Krisztushoz való viszonyulásukra pontosan az jellemző, amit ez az ünnepi sokaság tesz: vitáznak, össze-vissza beszélnek, de nem tudnak végérvényesen dönteni mellette. Ezek nem a közömbös, de nem is az ellenséges indulatú emberek, ezek azok, akik már valamit halottak Jézusról, beszélnek is róla, de nem járnak ténylegesen utána annak, hogy mi az igazság, és ezért nem is kötelezik el magukat mellette. A Krisztushoz való viszonyulásuk kimerül abban, hogy sugdolóznak vagy vitatkoznak, kifogásolnak és méltatlankodnak, kritizálnak és véleményt nyilvánítanak, ítélkeznek, hogy szerintük mi az, ami jó és mi az, ami nem jó az egyházban, a gyülekezetben, mindenhez van hozzászólásuk és mindenről megvan a véleményük, de igazából képtelenek magukat odaszánni Jézus követésére, és sosem lesznek Jézus valódi tanítványaivá. Mivel sosem döntöttek határozottan és nem kötelezték el magukat Jézus mellett, ezért nem lehet tartósán számítani rájuk a gyülekezeti szolgálatban. Amíg kedvükre való valamilyen szolgálat, addig szívesen elvégzik, és szívesen járnak a gyülekezetbe, de amint valami áldozattal, lemondással, konfliktus felvállalásával is együtt jár a Jézus követése, akkor gyorsan elmaradnak Jézus mellől. Ez a Jézus körül tolongó sokaság az, amely egyszer „hozsannát” kiált, máskor pedig „feszítsd meg”-et.
Jézus leleplezi ezt a fajta vallásosság köntösébe bújt hitetlenséget: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,17-18). Jézus itt az előbbi jelenetre válaszolva valóban kemény szavakat használ, valami olyasmit akar mondani a vallásoskodó népnek, hogy jó volna, ha abbahagynák már a sugdolózást meg a vitatkozást arról, hogy „jó ember-e” Jézus vagy sem, s e helyett elkezdenék cselekedni Isten akaratát. Isten akaratának cselekvése, a Krisztusnak való engedelmesség többet ér, mint az összes elmélet és vita, amit folytatnak magukban. Ha valaki engedelmeskedik Krisztusnak, vagyis cselekszi Isten akaratát, akkor a cselekvés által, a cselekvés közben világosodik meg számára a Krisztus tudománya és nem a vitatkozás közben. Krisztus és az Ő ügye nem beszédtéma meg vitatéma kell, hogy legyen, hanem cselekvési alkalom. Jézus Istentől való személyének titka, az Ő akaratának teljesítése által ismerhető meg. Így van ez Istennek minden ajándékával, pl. a bűnbocsánat is csak annak elfogadása által ismerhető meg. Az örök élet erői is csak a szívnek Őelőtte való megnyitása által, Krisztus királyi uralma is csak a Neki való teljes engedelmesség által ismerhető meg.
Hol tartunk mi ebben a tekintetben? A sugdolózásnál és vitatkozásnál vagy már a cselekvésnél? Mivel telt el ez a 2011. esztendő? Elméleti síkon vizsgálgattuk Jézus tudományát, tanítását, hogy „Istentől való-e” vagy készek voltuk cselekedni is azt. Ismerős-e számunkra a János evangélista által bemutatott csoport, amely mindig csak vitázik, sokat beszél, de nem dönt? Meghozta-e számunkra ez az esztendő végre a döntést?
3.      Jézus ellenségei
A harmadik csoportot Jézus ellenségei alkotják. Ide tartoznak a farizeusok, a főpapok és az írástudók. Ezek nyíltan szembeszállnak Jézussal és az életére törnek. Elsőre bizonyára mindnyájan azt mondanánk, hogy ezekhez aztán tényleg semmi közünk nincsen, hiszen mi nem vagyunk Jézust tagadók, sem az ő ellenségeivel nem vállalunk közösséget. Jézus szavai azonban megmutatják azt, hogy hol is vannak ennek a tagadásnak a gyökerei: „Ti ismertek engem, tudjátok is honnan való vagyok, de én mégsem önmagamtól jöttem, hanem az, aki engem elküldött, igaz, ti őt nem ismeritek.” (Jn 7,28.). Jézus ellenségeit is kemény szavakkal leplezi le, azokról, akik Isten kijelentésének, a Szentírásnak legjobb ismerői azt mondja, hogy valójában nem ismerik Istent!
Olyan ez mintha nekünk azt mondaná Jézus, jóllehet betéve ismered az egész Bibliát, elméletben tudod, hogy újjászületés nélkül senki sem láthatja meg Isten országát, de te mégsem születtél újjá! Elméletben tudod, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, de a gyakorlatban még sincs igazi hited. Akármilyen jól is ismered a Bibliát, akármilyen buzgó vallásos életet is élsz, mindez haszontalan és hiábavaló, mert nincs élő személyes kapcsolatod Istennel. A karácsonyi történetekből ismerjük azt a jelenetet, amikor a napkeleti bölcsek megérkeznek Jeruzsálembe és megkérdezik az írástudókat, hol kell a Messiásnak megszületnie, akkor azok pontosan megmondják, hogy Betlehemben. Az írástudók ismerték a próféciát, pontosan meghatározták a helyet is, de ők a bölcsekkel ellentétben mégsem mentek el, hogy hódoljanak a Messiás előtt. Ez az írástudók és a farizeusok bűne, ismerik és tudják, de nem teszik.
Azóta is számtalanszor megtörtént ugyanez. Templomba járva, Bibliával a kezünkben is el lehet kárhozni, ha az ismereteink soha nem válnak élővé, a gyakorlatban megélt Istennek való engedelmességgé, Krisztus követéssé.
Meddig jutottunk el mi ebben az esztendőben? Bibliaórákon és bibliaiskolai előadásokon vettünk részt, bővültek ismereteink, de vajon mozdult-e akaratunk, szívünk, hogy odaszánjuk magunkat a neki való szolgálatra és engedelmességre? Vagy talán azok közé tartoztunk, akik mikor megtérésről, bűnbocsánatról, Krisztus váltsághaláláról, üdvösségről hallanak, akkor unottan legyintenek: én már ezt mind tudom?
Az év végi önvizsgálatunk során eljutottunk-e már oda, hogy az „én már ezt mind tudom helyett”, azt tudjuk mondani „én már ezt mind élem”?!
Íme, ilyen embercsoportok veszik körül Jézust ott az ünnepen, mint a hitetlen hozzátartozók, az ingatag sokaság és az ellenséges érzületű farizeusok. Mit tud ezekkel kezdeni Jézus? Nem azt, amit mi tennénk hasonló helyzetben, gondolván hogy nem érdemes ilyen társasággal foglalkozni tovább, kár minden fáradság, hagyjuk magukra őket. Nem ezt történt, hanem az, amiről János evangélista számol be: „Az ünnep utolsó napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Jn 7,37.)
Jézus jól tudja, hogy milyen indulatok kavarognak körülötte, mégis kiáll a sokaság elé és hangosan kiáltva hirdeti nekik a megérésre hívó üzenetet. Hát nem éppen az a baja mind a három csoportnak, hogy süketek? Hát van füle a hitetlenségnek? Van-e füle a hitetlen testvéreknek, a sugdolózó és vitatkozó népnek, és van-e füle az önigazult vallásosságnak? És Jézus mégis kiált! Végigkiált a nagy templomtéren, kiált valaki után, aki szomjazik, belekiált a kavargó tömegbe, hogy van-e ott valaki, aki meghallva a hívó szót hozzá jön?
„Az ünnep utolsó nagy napján”(Jn 7,37.) kiáltott így Jézus. Még egyszer! Hogy mindenki hallja, hogy mindenkihez eljusson a hívó szó, hogy senki se maradjon ki, aki jönni akar! És ezt teszi Jézus ennek a 2011. esztendőnek az utolsó napján is! Kiált! Még egyszer! Hangosan! Hívogatóan! Van-e ma valaki, aki szomjazik, aki többet vár, mint múló hangulatot, témát a vitához, többet, mint fennkölt gondolatot?
Aki meghallja a hívást, aki jön és iszik, azzal az a csoda történik, amit Jézus mond: „Aki hisz énbennem, ahogyan az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (Jn 7,38.). Abban az emberben belülről fakad fel a forrás, és ha minden más víz kiszárad is körülötte, ha múlnak is az évek, ha testileg erőtlenebbé és gyengébbé is válik, benne ott van Jézus, ott van az örök élet forrása. Ámen.
Mészáros Zoltán, ref. lelkész
Hogyan viszonyulunk Jézushoz? bejegyzés elolvasása

Mit látunk karácsonykor?

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (19.)
 
 
Mit látunk karácsonykor?
Olvasmány: Jn 1,1-18.
„Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” Jn 1,18.
 
Bizonyára mindnyájan tapasztaltunk már, mi emberek sokszor ugyanazt a dolgot nézve különböző képen látjuk és értelmezzük azt. Ha például egy festményt néz meg több ember, biztos, hogy mindenki mást vesz észre, mindenki számára más-más részlet válik érdekessé és fontossá. Nem egyforma a látásuk.
A János evangéliuma bevezetőjében arról olvassuk, hogy az Ige emberré lett, és mi emberek láthattuk az Ő dicsőségét. A pontos fordítás ez, hogy emberré született az Ige Jézus Krisztus által.
Ki mit lát karácsonykor? Óriási különbségek vannak az emberek között, hogy ki mit lát és ért meg a karácsony történetében.
Manapság a karácsonyt már szinte mindenki ünnepli Európában és Európán kívül is. Természetesen különböző tartalommal keresztyének és keresztyén hit nélkül valók egyaránt. Egyszerűen a szeretet ünnepévé vált, és az úgy mellékessé lett, hogy mi is ennek az ünnepnek a lényege, hogy ki az, aki 2000 évvel ezelőtt megszületett, és eljött közénk a földre.
Van, aki ezen a karácsonyon is csak a fényeket látja. Minél nagyobb a fény az utcákon vagy a lakásban, minél többféle fűzért erősítenek oda, ahova még lehet, annál jobb. Valaki csak azt látja, hogy mi lesz majd a terített asztalon. Megsült-e vagy megfőtt-e eléggé, hogyan néz ki? Van, aki már kezdettől fogva, ahogy karácsony szenteste összegyűlt a család – kisebb vagy nagyobb létszámban – csak a csomagokat pásztázta a fa alatt, hogy melyikben mi lehet. Az enyém miért olyan kicsi, a másiké miért olyan nagy? Van, aki csak a tv-újságot böngészte, hogy mi lesz az ünnepi műsor a televízióban?
Nagy, általános ünnepeknek – mert sajnos a karácsony is azzá vált – ez a legnagyobb veszélye, hogy eltűnik és elvész a lényeg, amiért leülhetnénk, amit megbeszélhetnénk, és ami történhetne.
Nagyon fontos kérdés az, hogy mire néztünk ezen az ünnepen? Mit lát meg a szemünk? Ahány ember tehát, annyiféle látás létezik. A Szentírás azt mondja, hogy amikor Ádám és Éva elszakadt az Istentől, ennek az egyik következménye az lett, hogy az ember elveszítette az Isten szerint való látását. Elveszítette az Istennel való közösségét is, és megvakult.
Amíg Ádám és Éva tökéletes közösségben éltek Istennel, azt olvassuk, hogy látták Őt, és beszélgettek vele. Amikor elszakadtak az engedetlenség miatt, akkor többé már nem látták az Istent, csak hallották a hangját. Vétettek ellene, és megszakadt a közösség vele. Megváltozott a lelki látásuk, és a világosság helyére, az Isten világossága helyére sötétség került. Azóta van szüksége az emberiségnek hitre.
Ádám és Éva nem hittek az Istenben, ők látták az Istent. Amióta pedig az emberiség elszakadva él az Istentől, nem látjuk az Istent, hitre van szükségünk. Boldogok – mondja Jézus maga – akik nem látnak, és hisznek. A bűneset utáni ember tehát csak hinni tud az Istenben, de nem látja Őt.
Nagyon fontos kérdés az, hogy hogyan fog eltelni az idei karácsonyunk! Meglátjuk az hit által az Istent, vagy pedig csak az ünnep fényeit, a terített asztalt, meg az ajándékokat vesszük észre. Megkapjuk-e Istentől a legnagyobb ajándékot, hogy másféle szívvel, Isten szerint való szívvel lássunk?
Amikor itt járt Jézus közöttünk, betegeket gyógyított, szolgált és tanított, akkor lehetett fizikai szemmel látni Őt, és lehetett hallani az Ő beszédeit.
Isten még az ítéletében ott az Édenkertben is kegyelmesen cselekedett. Elvette az ember lelki látását, mert ez a bűneset következménye, de meghagyta a hallásunkat. Ott van a Szentírásban az a mondat, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Isten még az ítéletben is kegyelmesen cselekedett, hogy nyitva hagyott egy ajtót. Nem látjuk fizikai értelemben az Istent, de hallhatjuk a róla szóló bizonyságtételt, és ez a hallás által keletkezett hit is megtarthatja az embert.
Aki tehát új látást akar, az akkor kaphat újfajta lelki látást az Istentől, ha meghallja Istennek hívó szavát és Isten beszédét.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy amikor Jézus Krisztus emberré lett, akkor a láthatatlan Isten képe jelent meg közöttünk. Azt mondta Jézus itt a János evangéliumában: „Aki engem látott, az látta az Atyát.”
Ez a legfontosabb kérdés karácsonykor, hogy látod-e Jézust? Ott van-e a szívedben az Isten ajándéka?
Isten tudja azt, hogy mi audiovizuális lények vagyunk. Egyszerre szeretünk látni és hallani, mert az információk jobban elmélyednek. A látásunk megszakadt a bűnesetben. Meghagyta Isten a hallásunkat. Akinek a szíve kész arra, hogy meghallja Isten szavát, az új szívvel mehet ma innen el.
Ott a jászolbölcsőben végezte el Isten ezt a csodát. Meglátták az Istennek üdvözítő kegyelmét, aztán Jézus visszament oda, ahonnan jött, és meghagyta az igehirdetés hallgatása általi hit lehetőségét.
Két oka van annak, hogy Jézus emberré lett. Az egyik a bűneset, a másik az Isten szeretete.
Az, hogy az Ige emberré született, testté lett, azt csak az tudja befogadni, aki világosan látja, hogy ez a világ megromlott. Iszonyatos sebességgel fut és szalad a pusztulás felé, és menthetetlen.
A karácsonyi öröm mellett fel kell ismernünk a bűneinket is. Ha ez megtörténik, akkor jövünk rá igazán, hogy mennyire szükségünk van Jézus Krisztusra, aki megszületett értünk. A világ és saját romlottságunk miatt elkerülhetetlenné vált, hogy Isten elküldje az Ő Fiát. A világ romlottsága, bűne, és az Isten szeretete. Ez a kettő egyszerre ok. A mi bűnünk, bűneset utáni állapotunk miatt kellett eljönnie a mennyei dicsőségből Jézusnak, és testté lennie azon a bizonyos éjszakán ott Betlehemben.
Mit látott a világ? Legtöbben egy fáradt asszonyt láttak, aki kimerült a szülésben. Aztán láthatták Józsefnek talán a szégyennel teli szívét, hogy csak ilyen nyomorult körülményeket tudott a feleségének biztosítani ott félrevetve egy istállóban, jászolban. Ezt láthatták a legtöbben.
A pásztorok azonban látták az Isten dicsőségét. Meglátták Jézusban a Messiást. A napkeleti bölcsek is meglátták. Isten küldte őket, a csillag pedig vezette, és nagy volt az örömük nem amiatt, hogy véget ért a hosszú út, ez is benne volt. Amiatt, hogy meglátták, amiért indultak, hogy odaértek és találkoztak a Messiással. Igaz volt, amit ők a maguk módján a csillagok állásából értettek meg, hogy az a bizonyos Isten, Izráel Istene nem hazudott. Minden úgy történt, ahogy mondta nekik. Aztán másképp látták meg Jézusban a Messiást a két öreg: Simeon és Anna. Nekik is volt karácsonyuk, csak egy kicsit később. De meglátták az Isten dicsőségét, amikor Jézust bemutatták ott a templomban.
Nem látta meg Isten dicsőségét a féltékeny Heródes, aki féltékeny volt a született Jézusra. Ő nem látta meg Isten dicsőségét Jézusban. Lemészároltatott Betlehemben és környékén minden Jézussal egykorú vagy picit fiatalabb fiúgyereket. Nem látták az írástudók sem, akik pedig ismerték a mikeási próféciát, hogy hol kell megszületnie a Messiásnak. Jézusról prófétált Mikeás, de számukra nem volt elég sem a csillag, sem az írás bizonyságtétele, mert a szívüket nem készítették fel arra, hogy találkozzanak Jézussal.
Az ember sokszor kétségbeesetten nézi a bűn terjedését, de hadd mondjam azt, hogy Isten fenséges nyugalommal nézi, mert az Ő kezében van a megoldása a bűnnek. Jézusnak meg kellett születnie, ez az egyik ok, a bűn miatt.
Amikor Jézus megszületett karácsonykor, akkor azért született meg, hogy Isten végrehajthassa a bűnért járó büntetést Jézuson. A helyettes elégtételért is megszületett Jézus. A bűnért az Ő szereteténél fogva helyettes elégtételért. Isten akarata volt, hogy Jézus testté legyen, az Ige testté legyen.
Jézus Krisztus természeténél fogva így egy volt az Atyával, vagyis Isten volt, Isten maradt, és ugyanakkor emberi testet vett magára. Magára vette szennyes ruhánkat, ahogy egyik szép énekünk mondja. Ha Jézus csak embertől született volna, nem tudott volna megváltani. Olyan lett volna, mint mi. De Jézus a Lélek által Istentől született, s Mária pedig kihordta Őt. Így maradt meg az isteni természet, és vette magára az emberi természetet is. Ez a kettős természet benne eggyé vált, tanítja a Szentírás világosan.
Jézus Krisztus, mint helyettes áldozat, tudta elhordozni Isten igazságos ítéletét, a bűn súlyát. Méghozzá úgy, hogy Ő maga nem szennyeződött be. Ő tiszta maradt végig. Legyőzte a kísértést, a bűnt, a poklot és a halált.
A karácsony és a nagypéntek szorosan összefügg. Egyik a másik nélkül nincsen. Azért lett Jézus emberré, hogy meghaljon értünk a golgotai kereszten. Születés és átok, testté létele is ítélet, amit Jézus elhordozott. Ez a kettő egy. Elválaszthatatlan, mint az isteni és az emberi természet Jézus Krisztusban.
Akik nem látják meg Jézusban a Messiást, azok megmaradnak a bűnükben, és megmaradnak a halálban.
Hányan kiabálták nagypénteken még azok közül is, akiket pedig meggyógyított, hogy feszítsd meg! Elfutnak a tanítványok. Ott marad Jézus egyedül. A golgotai kereszten is egyetlen egy valaki látja meg Jézusban a Messiást: az egyik gonosztevő. A legutolsó ember, akit súlyos bűncselekményekért, sok gyilkosságért feszítettek keresztre.
Ő mondja ki egyedül: Uram, emlékezzél meg, ha eljössz, a te dicsőségedbe. Az a gonosztevő látta az Isten dicsőségét a megfeszített Krisztusban. Senki más nem látta.
Ha valaki úgy tekint Jézusra, ahogy azt az írás mondja, az visszakapja azt a mennyei látást, amit a bűnesetben elveszítettünk.
Ha, tehá6t nem hiszünk Jézusban, akkor az egész ünneplésünk hiábavaló. Akkor marad a felszínes ünneplés: a fények, az asztal, a tv, a sütemény, az ajándékok. Jézus kimarad az egészből. Akkor pedig hiábavaló mindaz, amit teszünk vagy csinálunk, ha Jézus Krisztus nem költözhet be a szívünkbe, s nem szülhet újjá minket. Akkor marad pogány ünnepnek: Jézuska, meg fényfüzérek, meg finom ételek. Örülünk egymásnak, ez is jó dolog egyébként, és hasznos, de Jézus Krisztus kimaradt, és aztán továbbra is kimarad a mostani évben meg az újesztendőben is az egész életünkből.
Olyan furcsa, hogy a gonosztevő meglátta az egész életét, meglátta Jézus dicsőségét, és olyan sok ember meg nem látja, nem akarja. Megmarad ezen a szinten: ünnepeljünk, mert az szép, olyan jó, lelkiekben olyan üdítő, bár ez sincs így minden családban. Ha nem engedjük, hogy Jézus Krisztus újjászüljön minket, s ha nem találkozunk vele, akkor csupán pogány ünnep marad a karácsony.
A Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy a bölcsek látták Jézust, és igen nagy örömmel örvendeztek. Ugye milyen egyszerű? Hittel meglátni Jézust, s abban a pillanatban ott van az öröm a szívemben és egészen más megvilágításba kerül minden.
Akikben az ige emberré lesz, testté lesz, az élővé lesz mások számára is. Az viszi az igét, abban ott él Jézus. Megszülethetett benne, annak új élete van, az elmondja és viszi másoknak is.
A Lukács evangéliumában olvassuk, hogy bemutatják Jézust kicsit később, nyolc napos korában a jeruzsálemi templomban. Az agg Simeonnak a kezébe Mária és József odaadják a gyermek, a csecsemő Jézust. És Simeonból kitör a látás fölötti öröm, és azt mondja: „Uram, bocsásd el most szolgádat békével, mert látták szemeim a te Üdvözítődet.”
A Lélek indítására Simeon a templomba megy, és ott meglátja Jézust. Ez is olyan egyszerű. Nem akkor megy, amikor nem voltak ott Mária meg József. Nem késik el, nem érkezik túl korán. Pontosan akkor ment, mert Isten Lelke vezette őt, mert volt lelki látása, amikor beviszik bemutatni a gyermek Jézust.
Aki kér és kap Istentől ilyen mennyei látást, annak a szívében az Isten békessége van. Uram, bocsáss el békével, mert látják a szemeim, a lelkem Jézust.
Simeon látta Jézust. Sőt Krisztushordozóvá vált. Ott volt a kezében Jézus. Ez a legnagyobb karácsonyi ajándék, ha mi Jézushordozókká lehetünk, ha hazavihetjük innen Jézust, ha jön velünk, ha itt lakik belül. Bennünk van az Isten kegyelme, abból élünk, és többé nem kell félni az Isten igazságos ítéletétől, mert az alól meg Jézusért mentesül a hívő ember.
Ezt a legnagyobb ajándékot akarja mindnyájunknak adni Isten. Azoknak is, akiknek már van lelki látásuk, és hitben járnak, hogy még inkább, még mélyebben, még tisztábban. Akiknek pedig nincs, azok számára igaz legyen ez: én is láttam az Isten dicsőségét, Jézus Krisztust. Ámen.
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.24. Bonyhád)
 
 
Mit látunk karácsonykor? bejegyzés elolvasása

Karácsony másként

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (18.)
 
 
Karácsony másként
Olvasmány: Jn 1,1-18.
„Az Ige testté lett. Közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Jn 1,14.
 
Mindnyájunk számára jól ismertek és kedvesek azok a karácsonyi történetek, amelyeket a Máté vagy a Lukács evangéliumában olvasunk. A betlehemi csillag, a jászolbölcső, az angyalok jelenése, a pásztorok és a napkeleti bölcsek mind-mind hozzátartoznak a karácsony történetéhez. Érdekes azonban, hogy sem Márk sem János evangélista nem számol be ezekről az eseményekről, hanem ők azzal kezdik az evangélium elbeszélését, amikor Jézus Keresztelő Jánoshoz megy, hogy megkeresztelkedjék, és ezzel megkezdi nyilvános működését. Valójában azonban János evangélista Mátéhoz és Lukácshoz hasonlóan beszél a karácsony történetéről, csak másként. Ezt a másként bemutatott karácsonyt szeretném ma közelebbről megvizsgálni.
János evangélista a karácsonyról evangéliuma bevezetőjében szól. Ma ezt a jánosi prológust vizsgáljuk meg közelebbről. Ez az előszó olyan, mint a zenében a nyitány. Készülhetett az evangélium fő része után is, ez különben a legtöbb előszóra igaz, a szerepe az, hogy elmondja a számunkra, miről szól az egész mű. Van szerkezete és tartalma. A szerkezetet részben meghatározza az, ahogy a "bölcsesség megszemélyesítését" az ószövetségi könyvek bemutatják. Ott a bölcsesség először Istennél van, majd részt vesz a teremtésben, aztán lejön a földre, és megajándékozza az emberiséget. Ugyanez a folyamat található meg a János evangéliuma előszavában, ahogy Jézus Krisztust bemutatja nekünk.
Tartalmilag ez a tizennyolc vers Isten kinyilatkoztatásáról beszél, arról, ahogy magyarázta önmagát nekünk. Ez az, ami számot ad a címről, amit a szerző használ – "az Ige". Ennek a szónak leginkább a "reveláció" felel meg. Ahogy mi, emberek megmutatjuk magunkat abban, amit mondunk, és mi több, abban, amit teszünk (testünk nyelvén), ugyanúgy mutatta meg önmagát Isten cselekedetekben és beszédben. Az előszó ezt részletezi: Isten fölfedte magát a teremtésben (2-5. versek), de az Ótestamentumban is, szövetségében, a mózesi írásokban, a prófétákban, és a bölcsességi irodalomban. Azok, akik kinyitották a szemüket és hittek ebben az ősi megnyilatkozásban, azok lettek „Isten gyermekeivé" (Jn 1,12). Végül Isten akkor mutatta meg magát a leginkább, amikor az Ige testté lett, az Istenemberben, akiben Isten dicsősége, jelenléte örökké tartó szeretete jeleként mutatkozik meg (14. vers). (A görög szöveg azt mondja el nekünk, hogy az Ige „fölverte sátrát” közöttünk, és ez szembetűnő utalás Isten ószövetségi jelenlétére a sátor szentélyében, amikor Izrael népe a pusztában vándorolt). Erről a megtestesült Igéről Keresztelő János tanúskodott; arról, hogy történetileg Jézusban kezdte meg bemutatkozását, benne teljesen megmutatkozik az Atya, akinek a teljességében mi, a keresztyének, mindannyian részesedünk.
János evangélista tehát karácsony eseményének a lényegét igyekszik megfogalmazni. Máté és Lukács sok érdekes és színes részletet leír a testet öltés körülményeiről. Tőlük tudjuk az adóösszeírással együtt járó kellemetlenségeket, a pásztorok látogatását, a bölcsek útját, azt, hogyan élte át azt az éjszakát Mária és hogyan élte át József. Ezek egyáltalán nem mellékes epizódok, mert pontosan ezek győznek meg bennünket a karácsony eseményének a történetiségéről.
János evangélista azonban azt akarja, hogy a lényeget lássuk. Csak a lényeget. Már az evangélium első mondatával Jézus személyét állítja a középpontba. Jézus örök Isten voltát hangsúlyozza. Arról beszél, hogy karácsonykor a mindenható örök Isten lett emberré, és az Ige lett testté. Jézus előbb volt, mint a teremtett világ, mert Ő nem teremtmény, mint ahogy azt némely szekták ma is állítják, hanem részt vett a teremtésben. Olvastuk, hogy „Istent soha senki sem látta, az egyszülött Isten, (a késői kéziratok így írják: az egyszülött Fiú) aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1,18). Ezért, mivel Jézus öröktől fogva mindenható Isten, képes volt arra, hogy örök isteni természetéhez magára vegye a mi emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Csak Ő tudott segíteni rajtunk, ezért vállalta az emberré létellel együtt járó minden szenvedést és kínt is.
Az, hogy az Ige testté lett, az örök Isten a mi érdekünkben emberré lett, mutatja, hogy Isten kész volt egészen azonosulni velünk, akik pedig fellázadtunk ellene. Egyben a testté-létel csodája és szükségessége mutatja minden emberi önmegváltó erőlködés totális csődjét is. Nem tudtunk és nem tudunk magunkon segíteni, csak az Isten segíthet a tőle elszakadt emberen. Csak ez az egy módja volt annak, hogy Ő maga hajolt utánunk Jézusban. Jézus azt hozta vissza, amit mi elveszítettünk az Isten elleni lázadásunk során, és amit soha semmi módon nem tudtunk volna visszaszerezni. Az értelmes, emberi boldog életet adta vissza nekünk, mert benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A nélkül a világosság nélkül, aki Jézus, csak tévelygünk, és a sötétben tapogatózunk. A történelem során próbáltak sokan mécseseket gyújtani, de ezeknek a kis lángját mindig elfújta valami bűnnek a vihara. Jézusban az igazi világosság jelent meg ezen a sötét és homályos földön.
János evangélista a maga karácsonyi történetében pontosan ezt és csak ezt akarja leírni. A lényeget fogalmazza meg rögtön az evangélium elején. Jézusra mutat, és azokra az ajándékokra, amiket Őbenne kaphatunk meg. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, és arra bátorítja az olvasóit, hogy Benne higgyenek. Ezzel kezdi és ezzel is fejezi be evangéliumát: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31)
Mindjárt itt az első fejezetben — a felolvasott szakaszból — kitűnik, hogy az a 2000 évvel ezelőtti világ is ugyanolyan volt, mint ez a mai. Annak a világnak sem kellett Krisztus. Akkor sem hitték az emberek, hogy benne maga Isten hajolt közel hozzánk, hogy az Ő kereszthalála az egyetlen érvényes elégtétel mindannyiunk bűneiért, és hogy Őbenne jelent meg az igazi világosság. Akkor is bújtak, menekültek sokan a világosság elől, mert voltak rejtegetnivalóik, és az ilyen ember jobban érzi magát a sötétben. Ugyanúgy, mint ma.
Van azonban a felolvasott hosszú szakaszban egy hangsúlyos „pedig”: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek." (Jn 1,12).  Akik befogadták a testté lett Igét, vagyis összekötötték az életüket Jézussal a hit által, azokat befogadta Isten a maga családjába, beleértve azt is, hogy a teljes örökséget visszakapták, Krisztus örököstársai lettek. Erre utal ez a két szó: kegyelemmel és igazsággal teljes. Az előbbit még egyszer hangsúlyozza, és egy furcsa kifejezést használ: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16). Szinte lefordíthatatlan az eredeti szövegnek ez a félmondata. Ez azt jelenti, hogy valami olyan túláradó kegyelemforrás fakadt fel ezen a nyomorult földön Jézus eljövetelekor, az Ige testté-lételekor, amiből jut mindenkinek, ahova odajárhatunk mindnyájan egész életünk során. Olyan gazdagon kínálja Isten a bűntörlő kegyelmet, hogy aki abból merít, annak megszűnik a lelkiismeret-furdalása. Az békességet kap. Az tud másokért élni. Az tud újra Isten dicsőségére élni. És ha szüksége van, újra mehet kegyelemért. És elég nekünk az Ő kegyelme. Ő nekünk adja az Ő igazságát. Nemcsak azt jelenti ez, hogy elsegít az igaz, helyes isten-ismeretre és önismeretre, hanem azt is, hogy igazakká válunk az igaz Isten előtt.
Akik befogadták Jézust, kegyelmet és igazságot kaptak. Ez a karácsony lényege János evangélista szerint. És az, hogy mindez a kimondhatatlan ajándék személyesen a mienk lehet. S mennyivel fontosabb ez, mint valami módon kikutatni, hogy mindez melyik hónap hányadikán történt. Szinte legyint az egészre, és azt mondja: nem ez a fontos, a fontos az, hogy mi történt. Az a fontos, hogy megtörtént, hogy Jézus testté-létele kinyitotta előttünk a mennyország kapuját, és ez nem dajkamese, hanem ez az egyetlen életlehetőség mindannyiunk számára. Mert ebbe a mennyországba, vagyis az Istennel való valóságos közösségbe már itt belép a hívő ember. Mert aki a meghalása előtt nem megy át a halálból az életbe, az utána már nem mehet át. De előtte bárki átmehet. Ez a karácsonyi evangélium. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus.
Maga Isten jött utánunk karácsonykor a testté lett Igében, Jézusban. Az emberré lett Isten Fia hozza nekünk az Atya üzenetét: Szeretlek, gyere haza! Ez a karácsony lényege.
Ki az, aki már meghallotta és befogadta ezt az üzenetet? Ha már befogadta és belépett itt a mennyországba, akkor ez mennyire látszik meg rajta? Mennyi áldást tud venni és továbbadni? Hogy tud világítani, világossággá válni az, aki az igazi világosságot hittel befogadta az életébe? Ez az igazi karácsonyi kérdés. János erről ír az evangéliumában.
Láthatjuk tehát, hogy János evangélista valóban a lényegre törekszik. Fontosak a pásztorok meg a bölcsek, de mi is történt valójában karácsonykor? Minek a kerete az, amiről az evangéliumokban olvasunk? A többiben is olvasunk a lényegről, de János csak a lényeget teszi nagyító alá, és újra és újra a lényegre irányítja a figyelmünket. A lényeg az, amit Isten tett értünk karácsonykor. A lényeg az, amit Jézus vállalt érettünk és helyettünk. A lényeg az, hogy mit csinálunk ezzel?
Hisszük-e valóban, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia? Ez a Jézus egészen személyesen a mi Megváltókká lett-e már? Erről tudunk-e hitelesen, nagy szeretettel másoknak is beszélni? Meglátszik-e ez az életünkön, a gesztusainkon, a váratlan nehéz helyzetekben tanúsított magatartásunkon, a gondolatainkon, az éjszakánkon és a nappalunkon, az emberi kapcsolatainkon, az egész életünkön? Valóban él-e bennünk Krisztus a hit által úgy, hogy a Krisztus jó illatát megérezhetik körülöttünk az emberek? Ez mind, mind bibliai kifejezés. A karácsony lényege az, hogy ez megtörténhet. És a mi felelősségünk az, hogy vajon ez megtörtént-e már?
Az, hogy a bölcsek hányan voltak és pontosan mennyi aranyat vittek, meg az, hogy a fenyőfakultusz pogány szokás vagy nem, meg jó-e az, hogy kisebb erdőket kiírtunk december közepén, és ezzel ki ért egyet közülünk és ki nem, ez mind mellékes ahhoz képest, hogy Krisztus ott él-e már a szívünkben.
A karácsonyi csoda megtörtént. De a lényeg az, hogy nekünk ez mit jelent, hogy mi is részesei vagyunk-e már ennek a csodának. Passzív részesei úgy, hogy a hozzánk eljött Jézust hittel behívtuk az életünkbe, s aktív részesei úgy, hogy munkálkodik bennünk és általunk, és arra használhat minket, amire akar, és ezt a mai napot is úgy fogjuk eltölteni, ahogy az neki kedves. Engedjük, hogy az Ő Szentlelke irányítsa a gondolatainkat, és a gondolatainknak a kezünk, lábunk is engedelmeskedik, meg a nyelvünk is — sokszor talán az a legnehezebben. Vagyis valóban a Szentlélek templomává válik ez a mi nyomorult testünk, és fölragyog rajtunk az Isten dicsősége. Minden egyéb ehhez képest mellékes.
Ezt a változást tette lehetővé az Ige testté-létele. Ezt a változást kínálja fel nekünk Isten ezen a karácsonyi ünnepen. Boldog ember az, aki ezt komolyan veszi és megragadja. Így lehetne egészen másmilyen a mai úrvacsorázásunk, mint talán sok korábbi. Az úrvacsorában szabadítást kínál az, akinek a neve is azt jelenti: Szabadító. Az úrvacsora pedig az Úrnak halálát hirdeti a mi számunkra. A Biblia arra tanít minket, hogy a Krisztus születése ünnepén is az Ő halálára kell emlékeznünk. A kettőért együtt kell Őt magasztalnunk, mert Ő már testté-lételekor tudta, hogy azért kellett eljönnie a mennyei dicsőségből, hogy gyalázat és kínok között meghaljon helyettünk. Éppen ezért nekünk már nem kell bűnhődni a bűneinkért. Ezt a reménységet is megerősíti a karácsony csodája.
A szép és régről ismert karácsonyi énekünk szavai így bíztatnak bennünket:
Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk,
Általa vagyon bűnünkből váltságunk,
A mennyországban örökös lakásunk,
Boldogulásunk. (315. dics. 5. v.)
Ámen.
 
Mészáros Zoltán, református lelkész
Karácsony másként bejegyzés elolvasása

Az új Genezis

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (17.)
 
Az új Genezis
„ Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” Jn 1,1-5.
 
Ma a János evangéliuma csodálatos mélységű, titokzatos kimeríthetetlen tartalmú nyitányát olvastuk el, láthatjuk, hogy az evangélista lélegzetelállító magasságból kezdi el mondanivalóját. De ez a prológus sokkal több, mint szokásos előszó, melyben a szerző egyet-mást előrebocsát művére vonatkozólag, az evangélista a prológusban az evangélium végső summáját foglalja össze, úgy, hogy azokra a végső előfeltételekre mutat rá, melyekben Isten üdvösségszerző cselekedete gyökerezik. Ravasz László kommentárjában azt írja: „Lehetetlen nem éreznünk, hogy itt az újszövetségi Genezis előcsarnokában állunk, amelyik dicsősége felülmúlja az ótestamentumit, mert János a láthatatlan világ, az üdv-univerzum eredetét mondja el, míg a Mózesé a látható világ származásáról beszél.”
János evangélista művét a kis-ázsiai gyülekezetek számára írja, ahol olvasói nagyobbrészt pogányból lett keresztyének, akik görög műveltséggel rendelkeznek. Mivel azonban a keresztyéntanítás az Ószövetség nélkül érhetetlen lenne, így János arra törekszik, hogy a zsidó hagyományokat és a hellenista korszelemet ötvözve tegye érthetővé az evangélium üzenetét. A hellenista műveltség és a zsidó hagyomány egy fogalomba mutatja fel a maga kölcsönös áthatottságát, ez a fogalom pedig a „logosz” (Ige). Az Ige fogalomnak tehát kétféle gyökere van. Az egyik az ószövetségi gyökér, itt az Ige tulajdonképpen Istennek a teremtő gondolata és hatalma, amivel a világmindenséget létrehozta. Az ószövetség ezt a „dábár” szóval fejezte ki. A másik gyökér a görög, ahol a logosz szót használták, amit mi is ismerünk és a köznyelvben a logika és logikus szavainkban használunk. A görögök a filozófia és a tudomány népe voltak és azt keresték, hogy tulajdonképpen mi az az értelem, amely a mindenséget átfogja, amely az egész világ belső célját, motivációját rejti. Van-e egyáltalán célja ennek a világnak? Haladási iránya, logosza, logikája? János evangélista tehát átvette a görögöktől ezt a szót, és egyszer csak arról kezd beszélni, hogy igen, ennek a világnak csodálatos értelme van. Meg lehet tudni, hogy mi végre vagyunk a földön. Csak az kell, hogy megtaláljuk a Logoszt, amely ezt az értelmet hordozza. Az evangélista arra akar rámutatni, hogy ez a Logosz pedig nem más, mint Jézus Krisztus.
A János evangéliuma bevezetőjének középpontjában az Ige (Logosz) áll. De az evangélista nem az Ige önmagában való létéről indít el magasröptű eszmefuttatásokat, hanem úgy szól az Igéről, mint aki az élet és az emberek világossága. Krisztusban Isten az örökkévaló élet és a kinyilatkoztatás világosságának az ajándékával árasztja el azokat, akik „az ő nevében hisznek”, vagy más szóval: „akik Istentől születtek”. Ez a Jézus Krisztus személyében húsunkból való hússá, „testé” lett Ige áll a prológus gondolatmenetének a középpontjában.
Talán furcsának tűnik, hogy János evangélista a genezis, vagyis világ teremtésével foglakozik az evangélium nyitányában. Azért teszi ezt, hogy a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, vagyis az új genezist összekapcsolja a régivel. Ezért János evangélista nem Jézus születésének elbeszélésével kezdi az evangéliumát, hanem azzal, hogy úgy mutatja be nekünk Jézust, mint aki már ott volt a világ teremtésekor, s minden létező által lett teremtve. Az evangélista azért is kezdi ezzel az evangéliumát, hogy megcáfolja azokat a téves gondolatokat, amelyek az 1. század végén széles körben terjedtek. Ez a népszerű tévtanítás, az ún. gnózis volt, amely azt tanította, hogy kétféle isten van, az egyik a teremtő, aki az anyagi világit hozta létre, amely azonban még tökéletlen, mert selejtes anyagból való, ezért aztán a másik isten, aki egy szellem-Isten, a tökéletlen világból létrehozza a tökéletes világot, ő az, aki az anyagai világ és a test börtönéből megszabadítja a lelket. Az gnoszticizmus zűrzavaros teremtés teóriája, tehát a jó és egy gonosz isten harcáról beszél, és élesen szembe állítja egymással a testi, anyagi világot és szellemi, lelki világot.
János evangélista kijelenti, hogy a világot az egy örök Isten teremette, és nem valamiféle tökéletlen anyagból, hanem a semmi után (nem a semmiből). Ez a világ tehát Isten világa. A bűn és a gonosz pedig nem egy másik isten rossz teremtésének a következménye, hanem a bűnért maga az ember a felelős. Isten világa önmagában véve jó – mi rontottuk el. Mi alakítjuk át szüntelenül a paradicsomot – pokollá. S azt, hogy mégsem kell, ebben az állapotunkban megmaradnunk azt Jézus Krisztusnak köszönhetjük. Őbenne és Őáltala teremti újjá Isten az általunk megrontott világot.
Itt határozza meg János evangélista az evangélium alaptémáját is: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,4). „Élet” – „világosság” e két sajátosan jánosi fogalom végigvonul az egész evangéliumon. Ma ezt a két jánosi alapfogalmat vizsgáljuk meg közelebbről.
1.      Élet
A János evangéliumának egyik alapfogalma az „Élet” kifejezés. János evangélista az „Életről” való bizonyságtétellel kezdi az evangéliumát és ezzel is fejezi be: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 21,31). Ez az apagondolat az, amely hol fájdalmasan, hol örömtelien, de újra és újra felcsendül az evangéliumban: „És mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (Jn 5,20), „Én azért jöttem, hogy életük legyen sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10), „Én örök életet adok nekik és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28), „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6). Valaki megszámolta, hogy a negyedik evangéliumban 35 alakalommal találkozhatunk az élet témájával és további 15 alaklommal van rá utalás.
Mit is ért az evangélista az „élet” fogalmán? Mindenekelőtt az élet fogalmát úgy lehetne meghatározni, hogy az a halál ellentéte. De János evangélista szerint ez életet, azaz a puszta létezést csak Jézus Krisztus teszi valóban életté. Az egész evangélium arról szól, hogy emberi létünk, egzisztenciánk Jézus Krisztusban kap értelmet. S azért Jézus Krisztusban, mert benne maga Isten van jelen. Jézus főpapi imádságában találjuk ezt legszebben megfogalmazva: „Mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,2-3). Az örök élet jánosi meghatározása nem annyira mennyiségi, mint inkább minőségi jelzőnek tekinthető. A hangsúly nem azon van, hogy időileg örökkön örökké fog tartani, hanem azon hogy ez az igazi, az isteni élet, amely már itt, ebben a nagyon emberi életben elkezdődik, úgy hogy hiszünk Jézus Krisztusban: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.” (Jn 3,36). Ez a benne való élet két dolgot jelent: Először is azt, hogy annak hiszem annak, tartom Jézust, akinek ő mondja magát: Isten Fiának. Másodszor pedig azt, hogy komolyan vesszük és bízunk az Ő ígéreteiben, vagyis újra és újra szaván fogjuk Jézust. Aki annak hiszi Jézust, aminek ő mondja magát és mélyem hiszi, komolyan veszi azt, amit Jézus mond, annak valóban élete van.
2.      Világosság
A János evangéliumának másik kulcsszava a fény, a világosság. Nem kevesebbszer, mint 21-szer mondja azt a negyedik evangélium Jézusról, hogy világosság. Kétszer pedig úgy beszél Jézusról, mint a „Világ Világosságáról”. Ez a világosság az emberben is lakozhat, úgy hogy a világosság fiaivá lehetnek: „Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!” (Jn 12,36). Világosan fogalmaz Jézus, amikor azt mondja: „Én világosságul jöttem a világba, hogy, aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” (Jn 12,46).
Mit is ért az evangélista a „világosság” fogalmán? A világosság az, ami a sötétség, a zűrzavar ellentéte, ami ugyanúgy véget vet a káosznak, mint a teremtéskor kimondott isteni szó: „Legyen világosság! És lett világosság.” (1Móz 1,3). Jézus, a testé lett Ige, az a világosság, aki megmenthet minket a káoszból.
Egy indiai ember, aki 25 éves korábban lett keresztyénné ezt mondta bizonyságtételében: „Ti európaiak, akik keresztyéneknek születtetek, nem tudjátok, mert nem ismeritek, azt a sötétséget, amiben egy pogány bálványimádó ember él és azt a félelmet, ami az ilyen ember lényét eltölti. Mikor megismertem Jézust, az olyan élmény volt a számomra, mint amikor egy rémisztő éjszaka után ragyogó napkelte következik: mindent elöntött bennem a fény és leűzte a bennem és a körülöttem sűrűsödő árnyakat.”
Az világosság, aki Jézus, az Ige, megmutatja a dolgokat és az árnyakat. Mindent olyannak mutat, amilyen. A jézusi világosság – leleplező világosság. A nagyot nagynak, a kicsit kicsinek mutatja. A bűnt bűnnek, a hazugságot hazugságnak, a féligazságot féligazságnak. Leleplezi félelmeink tárgyát is, s amíg leleplezi, közben már el is veszi, meg is szabadít tőle.
De a világosság nemcsak elveszi a félelmeinket, hanem utat is mutat, tovább is vezet. Ő maga mondja: „Én világosságul jöttem a világba, hogy, aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” (Jn 12,46). – Kivezet a sötétségből.
János evangéliumában a „világosság”ellentéte a „sötétség”, amely a Jézus nélküliséget, az Ige nélküliséget jelenti. Azt mondja erről a „sötétségről”, hogy nem fogadta be Őt, vagyis az Igét, Jézust. Ez az „be nem fogadás” az eredeti görög szó értelmezése szerint jelenti a meg nem értést, az üldözést, a láng kioltását. Pontosan ez történik ma is. Vannak, akik csak nem értik, mert akkora bennük a sötétség, hogy nem is érthetik a világosságot. Ahogy egy vakon született embernek aligha lehet fogalma arról, hogy milyen a szivárvány. De vannak, akik üldözik is a világosságot, mert a vakok között csak az lehet „normális”, aki maga is vakká lesz. Ez talán nemegyszer sikerül is, de a Világ Világosságát a világból kivetni, eltüntetni nem lehet, és mindig voltak és lesznek is olyanok, akik befogadták a világosságot, így maguk is világítani kezdenek.
Az „élet” és a „világosság” emberi létünk alapfeltételei, olyan elválaszthatatlanul összetartoznak, mint halál és sötétség. Az Igében lévő életből áradt az emberekre világosság, mondja a prológus. Az Ige világossága, amellyel bennünket eláraszt: a kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás azonban nem csupán ismeretek közlése Istenről és a hit dolgairól, hanem Istennek az az önmagát felfedő cselekvése, mellyel bennünket Igéje által közösségbe von, és örök életbe részesít.
János evangélista azt is elmondja az evangélium nyitányában, hogy mindaz, amiről szólni kíván nem csak egyes kiválasztott kegyeseknek, de nem is csak a választott népnek, hanem általában minden embernek szól. Az Igének a világossága „a sötétségben fénylik”, vagyis Krisztus a kinyilatkoztatását az egész világnak hozta. Ezzel a mondattal János evangélista tömör rövidséggel megjelöli az egész evangélium témáját – a Krisztusról szóló bizonyságtétel nem más, mint az isteni világosságnak a sötétségben való ragyogtatása! Ezért az isteni kinyilatkoztatás csúcspontját és céljának beteljesedését valóban a golgotai kereszten éri el. Krisztus világossága a sötétségben, vagyis az ellene lázadó világban fénylik, s ahol a legnagyobb lesz a sötétség, ott ragyog fel a legerősebben a világosság. A golgotai kereszt így ragyog dicsőségesen a bűn és a halál sötétségétől elborított világban. Ámen.
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.22. Bonyhád)
 
Ne zárd ki
Ha szobádat elsötétíted,
még mozgásod is tétova.
A lelke is keserű annak,
kinek sötét az otthona.
S ha szíved ablakán leng a bűn
elsötétítő függönye,
az is gonddal, keserűséggel
és démonokkal lesz tele.
Ne zárd ki Jézust életedből.
Boldogság ott lehet csupán,
hol a Világ Világossága
tűz be a szívek ablakán.
Bódás János
 
Az új Genezis bejegyzés elolvasása

Keresztelő János adventje

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (16.)
 
Keresztelő János adventje
Olvasmány: Jn 1,19-34.
„Megjelent egy ember, akit Isten küldött, kinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de világosságról kellett bizonyságot tennie.” Jn 1,6-8.
 
A művészi vagy tanítói célzatú alkotásoknál a csattanó általában a mű végén hangzik el. De a János evangéliumában ezt éppen fordítva találjuk. Az evangélista lélegzetelállító magasságból indítja útra mondanivalóját. A János evangéliuma első fejezetének 1-18. verse, az un. prológus, ahol János evangélista a „testélétel” csodáját mondja el. Ezzel az igeszakasszal részletesebben karácsonykor foglakozunk majd, most a fejezet második felét nézzük meg tüzetesebben, ahol Keresztelő János bizonyságtételét olvashatjuk. Ma azt vizsgáljuk meg, hogy ki volt Keresztelő János, hogyan várta ő a Messiás eljövetelét, és mit tanulhatunk mi Keresztelő János adventjéből?
1.      Keresztelő János, mint az advent prófétája
Sokan meglepődnek azon, hogy János evangélista, aki ilyen magasságokban járva kezdi el az evangéliumát, hirtelen Keresztelő Jánosról kezd el beszélni. Keresztelő János az a határkő, amellyel az evangélista jelzi az Ige történetivé válását. Olyan szerepe van itt, mint Poncius Pilátusnak az Apostoli Hitvallásban – idő meghatározó, vagyis ismert történelmi személy, az evangélium történetiségét hitelesíti. Keresztelő János az a tanú, akivel Isten jelzi az emberiség számára a Megváltó történelmi pályafutásának kezdetét. János evangélista Keresztelő Jánosról szóló beszámolóját bizonyos visszafogottság jellemzi, azért van ez így, mert az evangélista pontosan a helyére akarja tenni Keresztelő János személyét és munkásságát. Ezért már rögtön az evangélium bevezetőjében, a „prológus” 6. versében említést tesz róla, Istentől való küldöttnek nevezi, de nyomatékossá is teszi, hogy csak egy ember volt. A mi számunkra talán természetesnek tűnik, hogy egy emberként gondolunk Keresztelő Jánosra, de abban az időben ez nem mindenki számára volt világos. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Keresztelő János volt az Ószövetség utolsó prófétája, ráadásul úgy, hogy előtte 400 évig hallgatott a prófétai szó, mert Isten nem adott egyetlen prófétát sem. Így válik érthetővé az, hogy amikor Keresztelő János Isten küldötteként elkezdi munkásságát, az emberek tömegesen özönlenek hozzá, hogy hallgassák őt, és bizony sokakban az is felmerült, hogy Keresztelő János nem csak egy a próféták sorában, hanem esetleg ő maga a megígért Messiás. Keresztelő János tanítványai közül sokan később Jézushoz csatalakoznak, de voltak olyanok is, akik kitartottak mellette és nem voltak hajlandók Jézust elfogadni. Sőt Keresztelő János halála után is tovább folytatták tevékenységüket, egyfajta zsidó szektaként. Nos, János evangélista ezeket a téves gondolatokat igyekszik megcáfolni és valóban a helyére tenni Keresztelő Jánost, amikor ezt mondja róla: „Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.” Jn 1,7-8. Ez Keresztelő János küldetésének a titka: ő a tanú, éspedig Istentől küldött és tőle igazolt tanú. Mint ahogy a bíróság előtt tanúskodik a tanú vallomásával, úgy tanúskodik Keresztelő János is az istenellenes világban Krisztusról. Ez a tanúskodás, nemcsak az események, és megtörtént dolgok tanúsítása, hanem ennél sokkal több, kiállás és döntés Jézus mellett, hogy ő a „világosság”, vagyis a Messiás, a „világ megváltója”. Az igazi tanúbizonyság értelme mindig ez a „világosságról”, Istennek a Krisztusban adott, üdvösséget hozó kinyilatkoztatásáról való bizonyságtétel. Célja pedig, hogy általa jusson „mindenki”, vagyis az egész világ hitre
 Keresztelő János személyének és munkájának lényegét, János evangélista az adventi várakozásban foglalja össze. Keresztelő János adventjét két dolog jellemezte: útkészítés és bizonyságtétel.
2.      Az adventi várakozás, mint útkészítés
Jeruzsálemből a „zsidók” papokat és lévitákat küldenek ki Keresztelő Jánoshoz, hogy „levizsgáztassák”, vagyis kikérdezzék ki is ő valójában. A „zsidók” kifejezés a János evangéliumában sokszor előforduló sajátosan jánosi szófordulat, amely alatt a vallási vezetőket, a főtanácsot és általában Jézus ellenfeleit kell érteni. A vizsgálóbizottság részéről három kérdés hangzik el, s e három kérdés által tulajdonképpen János evangélista a Keresztelő János személyével kapcsolatos félreértéseket igyekszik bemutatni és azokat tisztázni az olvasói számára.
Az első kérdés az volt, Keresztelő János-e a Messiás? Sokféle módon és sokféle színezetben, de minden zsidó várta a Messiást. Jézus megjelenésének idejében különösképpen. Az akkori várakozásnak inkább politikai, mint vallási színezete volt. Sokan szívesen fogadták volna Keresztelő Jánost, mint ilyen Messiás-királyt, aki élére áll a zsidó nép rómaiak ellen folytatott szabadságharcának. Ha most Keresztelő János igent mondana a kérdésre, tömegek sorakoznának fel mögötte, de ő hallatlan szerénységgel és Jézus iránti tisztelettel válaszolva visszautasítja még a feltételezését is: „Én nem a Krisztus vagyok.” (Jn 1,20.) A válaszban az is benne van, hogy a Messiás már valóban itt van, megérkezett.
A második kérdés az volt, vajon ő-e Illés? A zsidók Malakiás próféta szavaira alapozták ezt a gondolatot: „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3:23-34.) A zsidók úgy hitték, hogy újra eljön Illés nemcsak átvitt értelemben, hanem testi értelemben maga Illés fog visszajönni. Ezért például, ha két zsidó valami anyagi kérdésben vitázott egymással és nem tudtak megegyezni, akkor elhalasztották a döntést Illés visszajöveteléig, aki majd eldönti a vitát. Hitük szerint Illés visszajövetele lesz a jele a Messiás eljövetelének. Keresztelő János ezt a feltételezést is elutasítja.
A harmadik kérdés az volt, hogy ő-e a próféta? Egy másik ószövetségi ígéret alapján, az utolsó időkre egy próféta eljövetelét várták a zsidók: „Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyat, mint én, őreá hallgassatok!” (5Móz 18:15). Mózes ígérete volt ez, és ettől kezdve a kiválasztott nép egy nagy próféta eljövetelét várta, sokan ezt az ígéretet Mózes vagy valamelyik nagy próféta újra eljövetele által gondolták megvalósulni. De Keresztelő János ezt is elutasítja, ő nem igényel prófétai tisztséget és tekintélyt a maga számára, hanem feladatát az útkészítéshez hasonlítja: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” (Jn 1:23).
Keresztelő János adventi küldetésének lényegét a kiáltó szóhoz és az útegyengetéshez hasonlítja. Abban az időben, amikor még nem mindenhol voltak kiépített és rendezett utak, ha egy király elment valahova, akkor előtte el kellett készíteni az utat. Ilyenkor rengeteg embert megmozgattak és óriási földmunkák indultak meg. Kis dombokat lehordtak, mélységeket feltöltöttek és utat döngöltek a kiindulóponttól a megérkezésig. S mindenhol, ahol a király elhaladt, kiáltó szó hirdette előtte, hogy közeledik az úton és mindenki hódoljon előtte. Keresztelő János a maga szerepét ehhez hasonlítja, ő a Messiás-király előtt a kiáltó szó és az útkészítő.
Lehet-e nagyszerűbb feladata a hívő embernek, mint az, hogy egyengeti, készítgeti más szívek felé a Krisztus útját? Az advent, nem a tétlen várakozás ideje, hanem a munkálkodásra, „útkészítésre” adott kegyelmi idő. Gondoljunk most a gyerekeinkre, a hitvestársunkra, a szüleinkre vagy barátainkra! Mindaz, amit teszünk, ahogy élünk, ahogy otthon vagy mások előtt viselkedünk útegyengetés-e Krisztus előtt? Keresztelő János példája arra hív minket, hogy az advent idejét, a kapott kegyelmi időt használjuk fel arra, hogy útegyengetők legyünk, akik által Krisztus minél több szívben lakozást vehet.
3.      Az adventi várakozás, mint bizonyságtétel.
A János evangéliuma elbeszéléséből megtudjuk azt is, hogy a Keresztelő Jánost faggató vizsgálóbizottság tagjai a farizeusok pártjához tartoztak, tehát azokhoz, akik nagyon komolyan vették a törvényt. Különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy János keresztel. A farizeusok szemében a cselekmény a fődolog. A zsidó vallásban a keresztség, vagyis a bemerítés a pogányok számára fenntartott cselekedet volt. A zsidók, tehát olyanokat kereszteltek meg, vagy merítettek be, akik valamilyen pogány vallásból tértek át a zsidó hitre. Keresztelő Jánosnak az a cselekedete, hogy zsidókat keresztel meg, már önmagában is jel és bizonyságtétel volt, mégpedig annak jele, hogy a Messiás eljövetelekor a kiválasztott népnek is meg kell térnie. Így érthető tehát, hogy a küldöttek felteszik Keresztelő Jánosnak a kérdést: „Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés sem pedig a próféta? (Jn 1,25).
Keresztelő János válaszában az adventi ember bizonyságtétele szólal meg: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” (Jn 1,26-27). Keresztelő János bátor bizonyságtétele által a nagytanács küldötteinek hírül adja a nagy újságot, hogy itt van a Messiás! A sarú szíjának megoldása és a lábmosás kifejezetten rabszolgai munka volt, zsidó embert nem is lehetett ilyesmire kényszeríteni. Keresztelő János azt akarja kifejezni ezzel a képpel, hogy ő a dicsőség királyához képest, olyan kicsi, hogy még erre a megalázó feladatra sem méltó. Ez volt Keresztelő János első bizonyságtétele Jézusról. 
A vallási törvények és hagyományok szigorú őrei számára megüzeni, hogy nem ő a Messiás, de az advent beteljesedett, mert az igazi Messiás már megjelent és itt van valahol a nép között.
Miután Keresztelő János az őt kérdező farizeusokat a Messiás megjelenéséről szóló talányos válaszával elbocsátotta, az őt körülvevő sokaságot sem hagyja bizonytalanságban. Akiről előző nap utalásszerűen említést tett, most ott van az őhozzá megkeresztelkedni jövő sokságban. Ekkor hangzik el a legősibb bizonyságtétel: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,30). Keresztelő János felismerte Jézusban az Isten Egyszülött Fiát. Ezért valóban nincs nagyobb nálánál a próféták között. Az „Isten Báránya” kifejezésnek nagyon különleges és gazdag jelentése volt a zsidó nép számára. Ravasz László kommentárjában így ír: Az „Isten Báránya” egyszerre száz meg száz húrt zendített meg minden hívő zsidó lelkében. Ábrahámnak a Mórija hegyi áldozatát, a páskabárány szereztetését, a vérrel behintett ajtófélfa oltalmazó csodatételét, ezer év fényes áldozatainak beidegződését, s talán mindenekfelett Ézsaiás 53. részének titokzatos és megrendítő énekét a megáldoztatott bárányról, ki nyírója előtt száját nem nyitotta meg. Aki az egész nyáj életéért szenvedett, az engesztelő áldozat ára, hordozója és végrehajtója, ki magára vette népe bűnét és megfizetett érette.
Az a kijelentése Keresztelő Jánosnak, hogy „én nem ismertem őt” (Jn 1,31), ne zavarjon meg minket. Itt nem azt mondja Keresztelő János, hogy nem tudta azt, hogy kicsoda Jézus, hiszen unokatestvérek voltak, rokonok, akik ismerték egymást, hanem azt akarja elmondani, hogy eleinte ő sem tudta ki a Messiás, és csak később világosodott meg a számára, hogy Jézus az.
Keresztelő János küldetésének summája és értelme az volt, hogy felismerje a Messiást és bizonyságot tegyen róla. Maga Isten jelentette ki a számára: „akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.” (Jn 1,33). Amikor aztán Keresztelő János megkeresztelte Jézust, valóban látta a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, nem hallgathat, hanem hirdetnie kell: „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.” (Jn 1,34).
Keresztelő János számára, tehát az advent nem más, mint Krisztusról való bizonyságtétel. Láttuk-e mi Jézust így hozzánk közeledni? Mi felismertük-e benne az Isten Bárányát, aki a világ, s benne a mi bűneinket is elveszi? És ha láttuk őt felénk közeledni, ha felismertük és valóban megismertük őt, akkor tudunk-e mi Róla bizonyságot tenni? A mi adventünk Krisztusról szóló bizonyságtétel-e? Ámen.
 
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.18. Bonyhád)
 
,,Kezdetben vala az Ige
és az Ige Istennél vala
és Isten vala az Ige.’’
…Így szállt a szó Bethabarában,
mint aranyméh virágos fák között,
túl a Jordánon, hol János keresztelt.
Léleknyitó ereje volt a szónak,
a nép szívébe hullott, mint a jó mag
s hírét a hívek vitték szerteszét.
Jeruzsálemben zúgtak a papok.
Küldtek hozzá követet, lévitákat,
tudják ki tőle, honnan jött mi végett,
mivel ámítja magához a népet?
Kenyerük akarja? Aranyra kapott?
Féltek, féltek… és mentek a papok.
A Jordán partján találtak reája.
Kisgyermek játszott lábai előtt,
s fehér bárány fejét térdére tette.
Kicsoda vagy te?
Kérdék kevély beszéddel.
Ő rájuk nézett szigorú szemével
– Heródes előtt sem rebbent meg az! –
s úgy mondta nékik: nem vagyok a Krisztus!
Ijedve hallák s összenéznek: íme,
a titkos kérdésre felelt! De követségük
el kellett végezni s újra kérdezték:
hát Illés vagy-e? S ő bátran nézve rájuk,
mondta csendben: nem, nem az vagyok!
Próféta vagy te? Kérdték újra.
S szemét rájuk emelve mondta: nem!
Kicsoda vagy hát, mondd meg
idegen, hogy küldőnknek rólad
meg tudjunk felelni.
S ő szólt hozzájuk. – A kecskebőrt
vállán megszorította, szigorú szeme
végigvillant a roppant pusztaságon,
s megállt a riadt, sápadt lévitákon.
Roppant alakja szinte égre nőtt.
Szava miként a mennydörgés zúgott,
végigszáguldott pusztán, vizeken.
A követekben elakadt a sóhaj,
s reszketés futott át a szíveken.
Én a Hang vagyok! A küldött harsonája!
Kiáltó Szó süket puszták felett!
S ti, viperáknak nemzetségei?!
Micsoda gonosz kergetett ide?
Jaj nektek! Fák gyökerén már a fejsze,
s ha jó gyümölcsöt nem terem,
nincsen számára kegyelem,
kidől a fa s tűz emészti meg!
Betelik a völgy és elmúlik a hegy,
az egyenetlen egyenesre megy,
s a göröngyös út újra sima lesz.
Térjetek meg! Az Úrnak útja ez!
A léviták megkövült arccal álltak.
Keresztelő Szent János messze nézett…
A csend nehéz volt, s a Jordán vizének
alig csobbant a habja… S újra szólt.
– De hangja halk volt, halk és nagyon fáradt.
Komoly szemét valami messzi bánat
felhőzte be… Salóme fátyla lebbent tán előtte?
A börtönt látta, s a vert ezüst tálat,
melyen véres fejét viszik Heródiásnak…
…Tovább szólott, de már csak csendesen,
mint ahogy felhő jár a kék egen,
s mint a sóhajtás szállt szelíd beszéde.
Ki vagyok én?… Bizony a Hang csupán.
A Hang csak, amely elszáll a pusztában
és sok, sok év jön, míg rátok talál!
Míg megértitek, mi a Hang, a hívás,
Míg rajtatok is betelik az írás
és egy akol és egy pásztor leszen.
Én hívogató hang vagyok csak itt.
A Hang, amely az Úr elébe visz.
A Kiáltónak szózata csupán…
A követek meghajtott fejjel álltak.
Mint ezüst harang, úgy zengett a szó,
Ó, szent alázat! Boldog tiszta hit!
Szívük csendes lett, mint mélyvizű tó
s Fejük felett fehér galambok szálltak…
…Így történt ez Bethabarában.
Rolla Margit
 
Keresztelő János adventje bejegyzés elolvasása

Az örök élet beszéde döntés elé állít

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (15.)
 
Az örök élet beszéde döntés elé állít
Olvasmány: Jn 6,60-71.
„Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: Vajon ti is el akartok menni? Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök életnek beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” Jn 6,67-69.
 
Jézus a kapernaumi zsinagógában elmondott beszéde végén az élet kenyeréről szóló tanítását összefoglalva jelezte a hallgatóság és a tanítványai számára, hogy neki szenvednie kell, sőt meg kell halnia, de éppen ez által adja magát az örök élet eledeleként a világ számára. Az emberek megdöbbennek, megzavarodnak Kapernaumban is, épp úgy, mint korábban a názáreti zsinagógában, Jézus első prédikációjának hallatán. Maguk a tanítványok is így vélekednek „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6,60). Kálvin János így magyarázza ezt a mondatot, hogy valójában nem a beszéd volt kemény, hanem a szívük. A görög szövegben itt a „skléros” szó szerepel, ami egészen pontosan azt jelenti: nehéz elfogadni, elviselni. A tanítványok valóban kevesebbel is megelégedtek volna, mint amit Jézus mondott nekik. Mindaz, amiről nekik Jézus beszél, túl soknak tűnik a számukra. Jézus beszédeit szívesen hallgatták az emberek, mondanivalója intellektuálisan még elfogadható, de az életforma, amit megkíván, s amit személyes példájával mutat, az már úgy tűnik, minden emberi lehetőséget meghalad. Valaki így mondta ezt egyszer: Csodálom Jézust, egész lényével vonz engem, de félek a követésétől, mert sarkaiból mozdítaná ki az eddig megszokott életemet. Nos, ez az, ami annyi Jézussal rokonszenvező embert visszariaszt, hogy egészen tanítvánnyá váljék.
Ez az egyik legtragikusabb jelenet a János evangéliumában. Mert János evangélista elbeszélése szerint itt kezdődik a vég. Itt hallunk Jézus szenvedéséről és haláláról, a tanítványok elpártolásáról és Júdás árulásáról is. Éppen itt Kapernaumban, Jézus kedves városában, ahol annyi csodát tett, ahol annyi sokan lelkesedtek érte és szerették, itt következik be a döntő fordulat. Megsűrűsödik körülötte ellenségei gyűlölete, sőt meginognak a tanítványai is. Jézus pedig nem akarja olcsó módon megnyugtatni követőit, hogy „azért nem kell azt olyan komolyan venni, amit mondtam.” A Mester nyilvánvalóvá teszi a tanítványai számára, hogy dönteniük kell, hogy tényleg készek-e mindazt vállalni, ami az Ő követésével jár. János evangélista elbeszélése szerint a tanítványok háromféle módon reagáltak mesterük döntésre hívó szavára: a csendes elszakadással, árulással, hitvallással.
1.      A csendes elszakadás
Jézus az élet kenyeréről elmondott kemény beszéde után sem igyekezett finomítani szavain, sőt még világossá tette tanítványai számára, hogy dönteniük kell: „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn 6,63). Jézus újra megismétli, hogy nem úgy kell enni testét és inni vérét, mintha az testi valóság lenne. A Szentlélek által lesz életté Jézus a mi számunkra, mert a Szentlélek nélkül nem lehet Krisztust befogadni és követni. Ismét az úrvacsora kérdéséhez jutottunk el. A reformáció korában az egyik legnagyobb vitakérés volt, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában. A katolikus egyház azt tanította, hogy transz-szubsztanciáció történik, vagyis, amikor a pap felnyújtja az ostyát, akkor ott valóságos átalakulás történik, és az már nem ostya, hanem benne van Krisztus valóságos teste és vére. Ettől a gondolattól Luther sem tudott teljesen elszakadni és ő is azt tanította, hogy valamilyen formában: alatta, felette, vagy benne, de ott van Krisztus. Kálvin volt az, aki leginkább megértette Jézus szavainak igazi értelmét, amikor azt mondta, hogy a Szentlélek teremti meg bennünk a csodát, hogy Krisztus valóban belép az életünkbe és az örök életre táplál bennünket. Nem az anyag változik át tehát, hiszen „a test semmit sem használ”, hanem a Szentlélek hozza el lelkünkbe Krisztus váltságát, „a lélek az, aki életre kelt”. Az úrvacsorában, a látható igében tehát ugyanazt kínálja nekünk az Úr, mint a hirdetett igében, mert nála van az örök élet beszéde.
Ha Jézus igéje egyfelől botránkozást okozó „kemény beszéd”, másfelől Lélekkel tele, életet munkáló ige, akkor ez azt jelenti, hogy végső döntés elé állít. Ezt a döntést szemlélteti a következő szakasz: egyfelől kézzelfogható valóságként jelentkezik a „botránkozás” (beleesik a csapdába), másfelől pedig a hit (az életet adó Igébe kapaszkodik).
János evangélista lejegyzi, hogy e beszéd hallatán megváltozott az emberek Jézushoz való viszonyulása: „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé.” (Jn 6,66). Sokan túl radikálisnak tartották Jézus tanítását. „Nem szabad így fejjel menni a falnak, ahogy ezt Jézus teszi” - ezért csendesen elmaradnak mellőle. Az emberek mindig szerették az arany középutat választani. Ez abból a gyakorlati magatartásból fakad, hogy az ember semmiért nem akar felelősséget vállalni. Ezért mindig talál valami ügyes megoldást, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Nos, Jézus valóban szembekerült kora vallási és politikai vezetőivel, s így érthető, hogy a szélesebb tanítványi körből, galileai és kapernaumi követői közül sokan elpártolnak tőle.
Jézus szavai szakadást eredményeznek követői körében. Sokan „kemény beszédnek” tartják Jézus szavait, mert a keresztet állítja a tanítványok szeme elé s ezzel a tanítványaitól is a legnagyobb mértékű önmegtagadást, lemondást és áldozatvállalást követeli, az emberi vágyat a földi boldogságra és a világi örömökre pedig megveti. Ezért érzik úgy a tanítványok közül, hogy Jézus beszédét nem lehet megtartani. Jézus a neki adatott isteni tudásánál fogva tudja, mi tölti el a tanítványok lelkét, ezért kérdi őket: „Ez megbotránkoztat titeket? Hátha majd meglátjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol előzőleg volt?” (Jn 6,61-62). A „megbotránkozás” eredeti görög szava az állatok megfogására szánt csapdát vagy tőrt jelenti. A botránkozás tehát olyasmi, ami csapdává, tőrré válik a hit számára, ezért azt veszélyezteti és tanítványait megingatja a Krisztushoz való hűségben. A testileg gondolkodó ember Jézus kereszthalálában csak a dicstelen véget és az elbukást látja. Csak akinek megadatott a mennyei Atyától a hit ajándéka, az képes a Lélek által felismerni és megérteni a kereszt titkát, amiről Pál így ír: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Istennek ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23-24).
A Jézus körüli sokaság, amely nemrég még el akarta ragadni, hogy királlyá tegye, lassan oszladozni kezd. A tanítványok serege lassan leapad, és nem marad más csak a 12, de Jézus szavai szerint közülük is egy áruló.
2.      Az árulás
Az árulás egyet jelent a másik táborba való átállással. Ha már így áll a helyzet Jézussal, akkor siessünk tábort váltani és a többséghez, az erősebbekhez csatlakozni, mert az a „jövő útja és a fennmaradásé”. Júdás tulajdonképpen ennek a lelkületnek és magatartásnak a fő képviselője és reprezentánsa. Júdás tettét 2000 év óta sokan és sokféleképpen boncolgatták és magyarázták, mind lélektani mind pedig teológiai szempontból. Ezek a magyarázatok azonban, akár felmenteni akarják akár elítélni Júdást, félrevezetőek és tévesek. Ezért nem magyarázkodik Júdással kapcsolatban János evangélista, hanem egyszerűen csak elmondja azt, ami történt. János evangélista, aki személyesen ismerte Júdást, csak évtizedekkel később, az evangélium lejegyzésekor érti meg Jézusnak a Péter hitvalláshoz fűzött megjegyzését: „Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? Egy közületek mégis ördög. Júdás Iskáriótesre, Simon fiára mondta ezt, mert ez akarta őt elárulni, pedig egy volt a tizenkettő közül.” (Jn 6:70-71). János evangélista tudja jól, hogy egyikük sem jött magától Jézushoz, mert Jézus választotta ki őket tanítvánnyá. S mégis egy közülük odaadta magát az ördög szolgálatára. Megfejthetetlen és kifürkészhetetlen titok az, hogy valaki, akit Jézus maga választott ki tanítványául, az ördögnek adja oda magát szolgálatra. Az evangélium nem is ad választ erre a rejtélyre. De azt elmondja a számunkra, hogy ebben a tényben ugyanaz a titok jelentkezik, mint abban, hogy a hit Isten ajándéka, amelyet az ember nem hozhat létre magában saját elhatározásával, s mégis az ember a felelős azért a döntésért, mellyel Jézushoz megy, vagy pedig elutasítja őt. Júdásnak is felkínálta Jézus a hitnek az isteni ajándékát, mikor elhívta és tanítványául választotta. Amikor Péter a tanítványok nevében bizonyságot tesz és elkötelezi magukat Jézus mellett, akkor ezt Júdás nevében is teszi. János evangélista külön is megemlíti, hogy Jézus Júdásra célzott szavaival. Érdekes, hogy János evangélista itt Júdást Iskariótes, Simon fiának mondja. Ez a név valószínűleg Júdás apjára, Simonra vonatkozik. Az Iskárióti tehát olyan származási helyet jelöl, amely apára és fiúra egyaránt illik: Júda egyik városából, „Kariótból származó férfi” (isch-qerijot). Eszerint Júdás volt az egyetlen nem galileai származású ember az apostolok körében.
3.      A hitvallás és elköteleződés
Péter bizonyságtételét mind a négy evangélista feljegyezte, nyílván azért, mert mindnyájan nagyon fontosnak tartották. A vallomás nagy értéke, hogy nem a vakbuzgó rajongás mondatja ezt Péterrel, hiszen itt teljesen tisztában van a helyzettel. Péter teljes meggyőződéssel beszél, nemcsak a maga, hanem a tanítványtársai nevében is. Tulajdonképpen Péter bizonyságtétele válasz arra, hogy Jézus kinyitja előttük az „ajtót”, azaz lehetőséget ad nekik, hogy a tizenkettő is elhagyja Őt.
„Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6:67). Ebben a nyitott ajtóban Péter egész lényével Jézus felé fordulva válaszolja: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6:68). Ez az egyszerű halászmester azt találta meg Jézusnál, amit az alkimisták hiába kerestek, az életelixírt. Amit sok bölcselő hiába kutatott, az örök élet titkát, azt találta meg Péter, mégpedig Jézus beszédében, az igében.
Péter helyesen döntött, amikor bizonyságot tesz Krisztusról és elkötelezi magát a teljes odaadásra és követésre. Mert kihez mehetett volna Péter?
– Az írástudókhoz? Akik ismerik ugyan az írásokat, de nem ismerik az élő Istent és ezért elutasítják az Igét is?
– A farizeusokhoz? Akik görcsös erőlködéssel igyekeznek megtartani a Tórát, a mózesi törvényeket és a Talmudot, a törvény magyarázatát, csak éppen sosem jutnak el vele a tökéletességre, ezért az nem képes üdvözíti őket?
– A szadduceusokhoz? Akik Heródes és Pilátus kegyeit keresik és egy jobb pozícióért, a meggazdagodás reményéért elárulják saját népüket is?
– Az esszénusokhoz? A Holt-tenger közelében barlangokban elbújó remetékhez, akik a világból való teljes kivonulástól és elzárkózástól remélik az üdvösséget?
– A zélótákhoz? Akik szabadságharcosoknak kiáltják ki magukat, de csak fanatikus és kegyetlen terroristák, akik azt várják a Messiástól, hogy vezetőjük legyen és Izraelt tegye a föld népei felett uralkodó világhatalommá?
A tanítványnak nincs hova mennie. Nem mintha a világ nem adna más lehetőségeket is, sőt olyat is, ami nemcsak csábítónak, hanem ésszerűnek is látszik, annak a helyzetnek az emberi kilátástalanságához és reménytelenségéhez képest, amelyben Jézus követői vannak. Azonban ezek a lehetőségek a tanítvány számára lehetetlenséggé vállnak. A Jézus mellett magát végleg elkötelező tanítvány számára ellehetetlenül minden világi megoldás, mivel egyedül Jézus rendelkezik az örök élet beszédével. Aki már egyszer kapott ebből az igéből – s így maga is életet nyert – az ismeri a különbséget az „igazi élet” és a között a látszat élet között, amit a világ és az emberi igyekezet teremt magának. Aki pedig egyszer életet nyert Krisztustól, az immár hiszi és felismeri, hogy kicsoda Krisztus.
Péter helyesen ismeri fel, hogy korának vallási mozgalmai és politikai pártjai közül egyik sem kínál igazi megoldást. Ha Jézust el kéne hagyniuk, akkor valóban nem lenne hova menniük, mert az „örök élet beszéde” csak Jézusnál található egyedül. Simon Péter meg is indokolja, hogy miért maradnak Jézus mellett: „És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (Jn 6:69). Ugyanezzel a vallástétellel találkozunk a másik három evangéliumban is, valószínűleg ezért történhetett meg, hogy a János evangéliumának késői kézirataiba a Máté evangéliumában használt szövegváltozat került át: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” A korai János evangéliuma kéziratok azonban az „Istennek Szentje” kifejezést használják, ami eredetibb és sajátosan jánosi megfogalmazás. A „te vagy az Istennek Szentje” kifejezéssel Péter ugyanis nemcsak messiásnak mondja Jézust, hanem azt is kifejezi, hogy Jézusban teljesedett be a messiás küldetésére vonatkozó isteni ígéret. Többet mond tehát a János evangélista által leírt szövegváltozat, mert nemcsak Jézus messiási címét fejezi ki, hanem Istenhez való viszonyát és ezzel együtt személyének titkát is. „Szent” az, ami, ill. aki túl van a földi és emberi lét határain, s ezért Isten világába tartozik, vagyis egyenlő Istennel. Jézus, mint „a Szent" – az Úrhoz, „Izrael Szentjéhez" hasonlóan - minden profán valóságtól különbözik. Ennek ellenére eljön ebbe a szentséget nélkülöző világba, hogy „odaszentelje” önmagát értünk. Így „az Isten Szentje” kifejezés valószínűleg azt jelzi, "aki áldozatul szenteli életét a világért
Az egyháztörténet feljegyzi Polykarpusz vértanú esetét. Polykarposz Smyrna városának püspöke volt. A keresztényüldözések idején történt, hogy az akkor már agg, 86 éves Polykarpuszt is letartóztatták a római hatóságok és arra akarták kényszeríteni, hogy tagadja meg hitét és Jézus Krisztust. De Polykarpusz azt válaszolta: „86 éves koromig szolgáltam Jézus Krisztust és Ő szeretett engem, sosem csalódtam benne. Megölhettek, de én akkor is hozzá megyek, kihez is mehetnék máshoz?”
Aki megismerte Jézus Krisztust, aki halotta az ő szavát, az Örök élet beszédét, annak döntenie kell. Ahol Jézus jelen van, ott megoszlás támad az emberek között. Kereszttűzbe kerül személye és üzenete, amit hozott. Kezdettől fogva így van, ez a természetes. Kérdéseket vet fel, hiszen személye valami olyan titkot hordoz, amely az embert döntés elé állítja. Ő nem olyan személy, akivel szemben az ember közömbös maradhat. Így, vagy úgy, de mindenkinek választania kell, hogy viszonyul hozzá. Van, aki a csendes elmaradás útját választja, előbb elmarad a gyülekezet közösségéből, aztán elmarad a mindennapi bibliaolvasás és az imádság is, és így kerül egyre messzebb magától Jézustól. Közben, pedig meg is magyarázza magának, hogy nem kell olyan komolyan venni mindent, amit a Biblia mond. Aztán van olyan is, aki pedig árulóvá lesz, átáll a másik oldalra, ahol több hasznot, jobb előrejutást remél. De mindig vannak olyanok, akik megmaradnak, akik kitartanak, s ha kell életüket is adják Krisztusért, mert benne felismerték az „Istennek Szentjét” és nála megtalálták az „örök élet beszédét.” Ámen.
 
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.11. Bonyhád)
Az örök élet beszéde döntés elé állít bejegyzés elolvasása

A sokaság mennyei kenyeret kér

0 hozzászólás Írta mzoli 5 hónapja

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (14.)
 
A sokaság mennyei kenyeret kér
Olvasmány: Jn 6,22-59.
„Erre megkérdezték: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jn 6,30-31.
 
A János evangéliuma 6. részében található hosszabb beszédet egy Jézus tanításán alapuló homíliának tekinthetjük. A homília a keresztény egyházi szónoklat egyik fajtája, evangéliumi szövegrészlet kommentálása. Zsidó értelemben allegorikus bibliaértelmezés, a Biblia verseire épülő prédikációs forma. Ebben az értelemben az egész beszéd az Úr Jézustól származik, amelyet az evangélium írója a Szentlélektől vezettetve jegyzett le és dolgozott át.
Jézus beszédének megértéséhez tudnunk kell, hogy ennek a beszédnek a központi üzenete a 31. versben feltett kérdésre összpontosít. Így ez a beszéd az 5. részben kifejtett igazságnak a tudatos igazolása, vagyis annak, hogy az Írások Jézus személyét világítják meg, róla tesznek bizonyságot. Jézus beszédének központi üzenete tehát, több ószövetségi idézetnek a laza, emlékezetszerű kombinációja. Ezeknek a társítható szövegeknek a lényegét foglalja egybe egyetlen mondatban János evangélista: „Mennyei kenyeret adott nekik enni” (Jn 6,31.).
Így érthető az is, hogy az igeszakasz utolsó mondatában nem véletlenül jegyzi meg János evangélista: „Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.” (Jn 6,59.). Az evangélium szövege itt a „zsinagógai módon tanítva” szókapcsolatot használja, ami arra utal, hogy a mennyei kenyérről szóló tanítást a zsidó írás-magyarázókhoz hasonlóan midrás, pontosabban a páska-haggada keretében fejti ki az evangélium írója. Ennek a bibliai szövegről mondott homíliának vagy midrásnak a jellegzetessége, hogy kifejezésről kifejezésre halad. Jelen esetben következő a sorrend: Adott nekik; mennyei kenyeret; enni. E felosztás szerint vizsgáljuk tehát meg mi is az igeszakaszt.
1.      Adott nekik (Jn 6,26-34.).
Ebben az első részben az adományon van a hangsúly. Jézus adni fog, de nem úgy, mint Mózes, aki a mulandó lét romlandó mannáját adta a népnek, hanem mint az Atya, aki az örök élet forrását adta. Eddig Jézus a kenyér adományozójaként jelent meg, vagyis mint az új, magasabb rendű Mózes.
Az egészet az vezeti be, hogy a megvendégelt ötezerből sokan megkeresték Jézust, s tovább akarták folytatni azt a gondolatmenetet és tervet, ami bennünk a csoda láttára támadt. Jézus elébe vágott a csodahitűeknek: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” (Jn 6:27.) ezzel mintegy azt mondja: tinektek az étel a minden! Ez a látható világ az egyetlen világ és a földi jólét a legfőbb jó. Jézus elutasítja az őt „kereső” sokaságot, mivel e „keresés” mögött csal az éhség kielégítésének tudata, a jóllakottság van, nem pedig az, hogy felismerték a „jelet”. Nem akarják meglátni, hogy a csoda túlmutat önmagán. Galilea szegény lakosságát a mindennapi kenyérgondok töltik el, ezért amikor Jézust „keresik” akkor valójában a könnyebb megélhetés lehetőségét keresik.
Ezért irányítja Jézus az odafenn valókra a figyelmünket: „Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6:28.) Az „Emberfia” kifejezés a Jézust hallgató zsidók számára világos és egyértelmű utalás volt a dánieli próféciára (Dán 7,13.), amely a Messiás-király eljöveteléről szól. A Messiás-királyt az Atya pecsételte el, Ő kezeskedik érte. A hitelesítő bélyeg azok a cselekedetek, amelyeket az Atya ad neki, azok a „jelek” isteni dicsőségét tanúsítják.
Amikor Jézus felhívást intéz hozzájuk, hogy munkálkodjanak az örökkévaló eledelért, megkérdik, hogy mit jelent ez a munkálkodás? A galileaibeliek szívesen „munkálkodnának”, azaz szívesen véghezvinnék a szükséges cselekedeteket, „megdolgoznának” azért, hogy Isten is megcselekedje rajtuk a maga csodálatos művét. Ezzel maguk is kedvesekké lennének Isten előtt. Azonban emberi elszántságból, szorgalomból, sőt a legodaadóbb vallásosságból és rajongásból nem születik meg ez az Istennek tetsző „mű”. Jézus felelete világos: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6,29.), vagyis higgyetek énbennem. A hit tehát Istennek ajándéka, az ő műve, nem emberi erőfeszítés eredménye, éppen ezért sosem lehet sem jogcím sem érdem az Isten előtt. A kiválasztó, eleve elrendelő s üdvtervét csodálatosan végrehajtó Istennek titokzatos munkája ez.
A Jézussal vitatkozó zsidók megértették, hogy Jézus maga az Isten küldötte, s önmaga iránt követel hitet, ezért ismét jelet és bizonyságot kívánnak Tőle. Úgy ahogyan Isten a pusztában vándorló népnek adta égi jelül a mannát. Ha tehát Jézus mennyei eledel megszerzésére buzdítja őket, kérdik, hol van a csodálatos jel, anyag, amely méltán nevezhető mennyei eledelnek, mint amilyen a manna volt a pusztai nép számára.
A galileaiak jelkívánására Jézus ünnepélyes nyilatkozattal felel, amely a következő vitabeszéd kiindulópontjaként szolgál: „Nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret.” (Jn 6,32.). Istennek ez az ajándékozása pedig nem a múltnak egy letűnt eseménye, hanem Isten most ad. Amit Jézus hallgatói csak a messiási üdvkor jelének gondoltak, az valóra válik: eljön az óra, s az most van, mert az Istennek ajándéka valóban kenyér. Ezt mutatja az, hogy „életet ad a világnak.” A görög szöveg fogalmazásában van valami rejtélyesség, amelyet a magyar fordítás nem tud érzékeltetni. A „kenyér” szó a görög szövegben itt hímnemben szerepel, ami azt sejteti, hogy nem valami földi kenyérrel párhuzamba hozható eledelről van szó, hanem egy konkrét személyről, aki magát utóbb úgy nyilatkoztatja ki, hogy ő maga az élet kenyere.
Jézus tehát először is azt állapítja meg, hogy a mannát nem Mózes adta, hanem Isten. Másodszor a manna földi eledel volt, a test számára való. Földből származott és mulandóságra táplált. Hiszen meg is haltak mind, akik mannát ettek. De Ő mennyei kenyérről beszél, amely örök életre táplál. Odaérkeztünk, ahol a samáriai asszonnyal folytatott beszédben is voltunk, amikor Jézus örök életre buzgó vizet ígért neki és az asszony azt mondta: „Uram, ad nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg és ne keljen idejárnom, meríteni” (Jn 5,15.), most pedig a sokaság mondja Jézusnak: „Uram ad nekünk mindig ezt a kenyeret!” (Jn 6,34.)
2.      Mennyei kenyeret (Jn 6,35-47.).
A következő szakaszban kerül elénk Jézus szakrális kijelentése, az új „én vagyok” formula: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6, 35.) A hangsúly most az égi kenyéren van, amit Jézus nemcsak adományoz, hanem ami ő maga. Fontos megjegyezni, hogy a „hinni" igének itt döntő fontosságú szerepe van. Jézust, mint égi kenyeret, hit által fogadjuk el és vesszük magunkhoz. Ami azt jelenti, hogy ő a hit tápláléka. Jézus égi kenyér, jóllakat minden hívőt ugyanolyan értelemben, mint ahogy az ószövetségi bölcsesség táplálta mindazokat, akik elfogadták (Péld 9,1-5.).
A zsidók azonban nem akarták megérteni és elfogadni Jézus kijelentését, ezért zúgolódni kezdtek és így szóltak: „Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját?” (Jn 6,42.). Ezért Jézus még nyomatékosabban újra elmondja eddigi beszéde tartalmát, hogy ő az Atyától jön és az Atya szeretetét hozza. Mindenki, akit az Atya neki adott, Őhozzá jön és veszi Tőle ezt a nagy ajándékot: az örök életet. Elveszi azzal, hogy hisz Benne, azaz Benne megismeri, megtapasztalja és viszonozza az Atya életet adó szeretetét. Ennél fogva, Ő a mennyei kenyér.
Az életet, illetve halhatatlanságot adó eledelnek a gondolata olyan ősi vágyálma az emberiségnek, mint az életet adó víznek a képzete. Az istenek eledele, mely halhatatlanságot biztosít, mint pl. a görög mitológiában az „ambrózia”, a vallástörténetben sokszor jelentkező motívum. A János evangéliuma azonban nem ilyen „misztikus eledelről” beszél, de a görög olvasók számára mégis így lesz érthetővé az evangélium üzenete. Ugyanokkor a zsidóság számára is világos volt az üzenet. Az ószövetségi választott nép a törvényt nevezte „életet adó orvosságnak” és a mózesi törvényben vélték megtalálni az Éden-kertbeli „élet fáját”. Jézus idejében a zsidóság a mózesi törvénnyel azonosított bölcsességről vallotta, hogy aki abból eszik, az egyre inkább éhezik utána, és aki belőle iszik, az egyre inkább szomjazik utána. Ez azt jelenti, hogy, aki a „bölcsességet”, azaz Isten törvényének szépségét és jóságát megízleli, az nem kíván többé mást, földi táplálékot, hanem egyedül csak Isten törvényét. Az ilyen ember Isten törvényének teljesítéséből él. Jézus azonban a törvény helyett magát nevezi az élet kenyerének, mert egyedül ő adhatja meg az örök élete, melyet a törvény megtartásától remélt a zsidóság. Egyedül Jézus adhat megnyugvást az embernek, a mindig újat kívánó keresésében, egyedül Ő csillapíthatja az ember Isten utáni vágyakozását.
János már az evangéliuma kezdetén kijelenti: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1,17.). A János evangéliumában használt képek és fogalmak mind Jézust állítják az olvasók elé úgy, mint aki életet ad, vagyis a zsidó számára világos az üzenet: Nem a törvény, hanem egyedül Krisztus ad életet!
3.      Enni (Jn 6,48-59. ).
Jézus a beszéd utolsó részében visszatér az alapgondolathoz, hogy „Ő az élet kenyere”, vagyis Ő az, aki az örök életet adja. Jézus szembeállítja magát az ószövetségi mannával, hogy még jobban megvilágosodjék, mi az örök élet, amelyet ő ad. A manna táplálékul szolgált a pusztában a „ti atyáitoknak” – Jézus szándékosan mondja a pusztában vándorló nemzetséget a vele vitatkozó, ellene zúgolódó zsidók „atyái” -nak, de ez a táplálék, noha isteni ajándék volt, mégsem adott életet. Krisztus, aki a mennyből száll alá úgy ad életet, hogy aki ebből a kenyérből eszik, „ne halljon meg”. Ő az életnek kiapadhatatlan forrása, mégpedig az által, hogy önmagát adja oda „a világ életéért.”
A beszédnek ebben az utolsó részében alaposan megváltozik a szókincs is. Fontos szavak lesznek a „hús”, a „vér", az „enni” és az „inni”. Az „enni” és „táplálni vele” szavak folyamatos ismétlődését figyelhetjük meg. A beszéd előző szakaszában Jézus a bölcsesség megnyilatkozásával táplálta azokat, akik hittek, a „hinni” ige most teljesen eltűnik, és az „enni”, „táplálni vele” szavak helyettesítik. Az „Emberfia” kifejezés jelzi, hogy itt nem a földi Jézus valódi testéről és véréről van szó, nem ezt kell ennünk és innunk, hanem Jézus önmagáról beszél, ővele kell betöltekeznünk, lelki értelemben eggyé lennünk vele úgy, mint ahogy ez testi értelemben az elfogyasztott táplálékkal történik. „A kenyérből enni” itt annyit jelent, mint Jézushoz menni és benne hinni.
Jézus egyre nagyobb titkokat tár fel, de ugyanakkor egyre nagyobb botránkozással fogadják kijelentéseit: „Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,52.). Jézus pedig különös ünnepélyességgel még egyszer összefoglalja mondanivalójának lényegét: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,53-54.). A mennyei kenyér tehát maga Jézus személye, Ő táplál minket az örök életre. Ki van fejezve az, hogy itt nem hasonlatról, vagy allegóriáról van szó, hogy az Ő teste olyan a léleknek, mint amilyen a kenyér a testnek. Itt egyértelműen azt mondja ki Jézus, hogy Ő maga a mennyei kenyér, őt kell magunkhoz vennünk, Őt kell befogadnunk, Vele kell élnünk, hogy életünk legyen. Ne felejtsük el, hogy Jézusnak ezek a szavai a páska ünnep közelségében hangzanak el, a megöletett bárány, a megmentő vér, a szabadító halál gondolatkörében. A Jézus testének megevéséhez, vérének ivásához hozzákapcsolódik az Ő feláldoztatásának, kereszthalálának a képe.
A beszéd egész befejező szakasza tehát, az önmagát váltságul odaadó Jézusról tesz bizonyságot. Halála által válik Krisztus teljesen és igazán az élet kenyerévé, halála által ad igazán életet. Életet pedig csak az nyerhet, akinek a halálba adott Krisztus válik eledelévé.
A János evangéliuma 6. részében leírt jézusi beszéddel kapcsolatban már a legrégibb keresztyén magyarázók is vitatkoztak azon, hogy vajon az úrvacsorára vonatkoztathatók-e Jézus igéi vagy sem? A negyedik evangéliumban ugyanis nincs szó az úrvacsora szereztetéséről. Egyes írásmagyarázók ezt azzal magyarázzák, hogy azért nem beszél János evangélista külön az úrvacsora szereztetéséről, mert éppen ebben a 6. fejezetben leírt jézusi beszédben mondja el mindazt, amit az úrvacsorával kapcsolatban közölni szeretne. Ez a magyarázat azonban tévesnek látszik. Ha János evangélista itt az úrvacsoráról szeretett volna beszélni, akkor ezt világosan meg is mondta volna, és nem burkolózna kétértelműségek mögé. János evangélista ebben a szakaszban azt igyekezett elmondani, hogy Jézus életet ad mindenkinek, aki „közeledik hozzá”, aki hisz benne, és pedig egyedül igéjével, azaz életet ad, mint testté lett Ige. Augustinus mondta az igeszakasz értelmezésével kapcsolatban ezeket a híressé lett szavakat: „Minek tartod készenlétben a fogakat és a gyomrodat? Higgyél és akkor máris ettél!” („Credere et manducasti!) Azt, hiszen Augustinus szavai világossá teszik a számunkra azt, hogy az úrvacsora nem csodaszer, nem valamiféle halhatatlanságot biztosító orvosság, vagy ellenméreg a meghalás ellen.
Az első század végén, amikor János evangélista az evangéliumot lejegyzi, nagyon divatosak voltak azok a titkos vallásfelekezetek, ún. misztérium-kultuszok, ahol olyan kultikus étkezéseket rendeztek, amelyeken a résztvevők úgy vélték, hogy az ételben magát az istenséget veszik magukba, és vele együtt elsajátítják az istenség erejét és a halhatatlanságot. Amikor Jézus önmagát nevezi az élet kenyerének és annak ígér örök életet, aki benne hisz, akkor az evangélista azt üzeni a gyülekezeteknek, hogy ne tekintsék az úrvacsorát valami csodaszernek, amely mágikus erővel biztosít halhatatlanságot. Vagyis János evangélista azért nem említi itt a jézusi beszéd szövegében egyszer sem az úrvacsorát, nehogy a keresztyének a misztérium kultuszok körében gyakorolt szakramentális szertartásokkal egy sorba állítsák. Ezért hangsúlyozza János evangélista azt, hogy Krisztus testét enni és vérét inni nem lehet másként, csak úgy, ha hittel közeledünk Krisztushoz. Az úrvacsorában nem kapunk többet, de nem is nyerünk kevesebbet, mint amit Krisztus nekünk igéje által nyújt. Ezért mondták reformátor őseink Augustinus magyarázata nyomán azt, hogy a „hirdetett ige” mellett az úrvacsora a „látható ige”. Ámen.
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.04. Bonyhád)
A sokaság mennyei kenyeret kér bejegyzés elolvasása

Epifánia a tengeren

0 hozzászólás Írta mzoli 6 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (13.)
 
 
Epifánia a tengeren
Olvasmány: Jn 6,16-21.
„… de Jézus megszólalt: Én vagyok, ne féljetek! Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.” Jn 6,20-21.
 
Folytatólagosan olvasva a János evangéliumát, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miképpen kapcsolódik ez a történet ide. Az egész 6. fejezet a „Jézus az élet kenyere” témához fűződik. Az előző vasárnap elolvastuk a fejezet első felét, ahol János evangélista leírja az ötezer ember megvendégelésének történetét, ehhez kapcsolódik Jézusnak egy hosszabb beszéde, de a kettő közé ékelve ott van Jézus vízen járásának története. János evangélista mindig valami újat és sajátosat mond el, olyat, amit a többiek nem írtak meg. Az ötezer ember megvendégelésének történetét azonban olyan fontosnak tartja János evangélista, hogy ő is leírja, sőt kiegészíti Jézusnak a csodához fűzött beszédével. Máté és Márk evangélista leírásában az ötezer ember megvendégelését közvetlenül követi Jézus tengeren járásának története. Így János evangélista sem szakítja el a tengeren járás történetét az ötezer ember megvendégelésétől, hanem beépíti azt az egész fejezet mondanivalójába. Olyan értelemben is, hogy az ötezer ember megvendégelése azzal fejeződik be, hogy Jézust királlyá akarják tenni, de Ő félrevonul a hegyre egyedül, imádkozni. Így kapcsolódik a megvendégelés története a tengeren járás történetéhez. Jézust királlyá akarják tenni, hiszen ha az ő kezében van a megoldás az élet legfontosabb kérdésére, akkor ő a király, akkor ő kell nekünk. A tömegnek mindig kenyér-király kell, aki kiszolgálja. De Jézus nem ezért jött. Jézus abban a pillanatban félrevonul, amikor érzi, hogy félreértették azt, amit Ő a kenyércsodában adott. Ő nem akar kenyér-király lenni. Az Ő célja az, hogy megmutassa: itt van ezen a földön Isten csodálatos jelenléte. Jézus jeleket akar mutatni arról, hogy több az élet, mint amit az ember remélt vagy gondolt. Van értelme és célja az ember életének. Jézus válasza a kísértő szavára a pusztában és itt az őt kísértő tömeg számára is ez: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 3,4.) Jézus nem enged a sátán kísértésének sem a tömeg kívánságának, Ő mindvégig az Atya engedelmes gyermeke marad. Ezért megy fel itt is a hegyre, hogy imádkozzon, hogy az Atyával való beszélgetésből merítsen erőt.
Jézus számára fontos volt az imádáság.  S most valóban van mit megbeszélnie az Atyával. Mert nem könnyű dolog a népszerűség ellen küzdeni. És Jézus az ötezer ember megvendégelése után eljutott népszerűsége csúcsára. Következésképpen kísértés alatt áll. Hiszen a pusztai megkísértés történetében azt olvastuk, hogy a kísértő csak „egy időre” távozott el tőle (Lk 4,13.). Nagy figyelmeztetés ez a jézusi magatartás mindnyájunk számára, hogy a kísértések idején csöndre és az Atyával való egyedüllétre van szükség, hogy imádságban tisztázódjanak a dolgok.
1.      Epifánia a tengeren
Miután Jézus látta azt, hogy az őt királlyá tenni szándékozó sokaság félreértette őt, más módot keres arra, hogy kijelentse magát. A vízen járás története így kapcsolódik az ötezer ember megvendégelése történetéhez. Jézusnak szüksége volt arra, hogy más oldalról is megmutassa a maga dicsőségét. János evangélista leírásában rövidebb és tömörebb az elbeszélés, mint Máté vagy Márk evangélista elbeszélésében. Kimarad belőle az a jelent, amikor Péter megpróbál Jézushoz menni a vízen. János evangélista Jézusnak az isteni dicsőségét és hatalmát akarta kiemelni, ezért nem foglalkozik a részletekkel. Jézus lényének természetfelettiségét, kibeszélhetetlen hatalmát akarja hangsúlyozni, ahol hozzá fordulnak, ahol befogadják őt, ott van maga a célba érkezés.
A csodát kereső, messiási remények lázában égő sokaságtól Jézus visszavonul, de isteni hatalmának csodás segítségével közeledik tanítványaihoz megmutatva nekik, hogy a természet erői felett is uralkodik, és azok engedelmeskednek neki.
A Máté és Márk evangéliumából tudjuk, hogy Jézus nem meglepetésszerűen hagyta magára a tanítványait, hanem előre küldte őket azzal, hogy majd később találkozni fognak. Sőt Máté egyenesen azt mondja, hogy Jézusnak úgy kellett rábeszélnie erre a hajóútra a tanítványait: „Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot.” (Mt 14,22.). Jézus tehát miután elküldte tanítványait és elbocsátotta a sokaságot, azután ment fel a hegyre imádkozni. Mivel tudjuk, hogy ez az esemény a páska ünnepe előtt történt, ilyenkor mindig telihold ragyogott az égen, s a tó olyan lehetett, mint egy tündöklő tükör, a bibliamagyarázók szerint tehát valószínűnek látszik, hogy Jézus a hegyről szemmel kísérhette a tavon evező tanítványait. A hegy tetejéről pedig azt is láthatta, ami az ilyen szárazföldi tavakon gyakran megtörténik, hogy egyik percről a másikra nagy vihar támad, mint ahogy János evangélista is így tudósít: „a tenger pedig háborgott, mert nagy szél fújt.” (Jn 6,18.). A tanítványok ekkor már mintegy 25-30 futamnyira voltak a kiindulási ponttól, ami 4-5km távolságot jelent, vagyis már túl voltak a tó közepén, közelebb a másik parthoz. A tanítványok jóllehet gyakorlott halászmesterek voltak, mégis félelem és szorongás között küzdenek a hullámokkal. Ekkor történik az a csoda, amit János evangélista a szemtanú hiteleségével mond el: „… meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz. Megrémültek.” (Jn 6,19.). Máté evangélista hozzáteszi: „Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, és azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak.” (Mt 14,26.). Ekkor Jézus rászól a megrendült és megrémült tanítványaira: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20.).
Ebben a mondatban van a csoda kulcsa, mert itt Jézus nemcsak annyit mond, hogy azért ne féljetek, mert én Jézus vagyok, a Mesteretek, aki megszólítlak bennetek és nem egy kíséretet, hanem ebben a jézusi mondatban a hangsúly a „vagyok” szón van. Jézus anyanyelvén ez így hangzott: „ani hu”, ez pedig a zsidók számára az Isten jelenlétét fejezte ki. Amikor Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, és Mózes az Isten nevét szerette volna tudni, akkor így jelentette ki magát: „Isten ezt felelte Mózesnek: vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szól Izrael fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” (1Móz 3,14.).
Jézus mintegy bíztatásképpen így szólt tanítványaihoz, jelen van az Isten (én Ő vagyok), mert ezt jelenti ez a szó „ani hu”. Én az vagyok, aki a létet alkottam, aki teremtettem a tengert, akinek hatalmam van a Mindenség felett. Ezért ne féljetek, mert ha Isten jelen van, akkor nincs lehetetlen, akkor van magyarázat a tengeren járásra. És ha itt Jézusban valóban az Isten van jelen, akkor nem kell magyarázatot keresni a megmagyarázhatatlanra, ahogy egyes bibliamagyarázók teszik, amikor Jézus vízen járásának csodáját emberi magyarázatokkal akarják elfogadhatóvá tenni. Vannak olyan nagyszerű titkok, ahol csak egyet tehetünk, azt, amit Mózes tett, amikor az égő csipkebokorban megszólalt a „vagyok, aki vagyok”, áhítattal levesszük saruinkat és eltakarjuk arcunkat, ma talán így mondhatnánk: alázattal elcsendesedünk és várjuk, hogy a csendben felcsendüljön az Isten hangja.
János evangélista egy különös mondattal zárja le a történetet: „Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.” (Jn 6,21.). Érdekes, hogy nem derül ki, hogy a tanítványok tényleg bevették-e Jézust a hajóba, mert már ott is voltak a túlsó parton. Az egyházatya Origenés azt mondja, hogy a tanítványok partra jutása „isteni hatalommal” történt. A tanítványoknak fel kell ismerniük, hogyha Jézusban az Isten van jelen, akkor Ő valóban mindenütt ott van, mert Ő mindenható és mindenütt jelen levő.
2.      Mit üzen a mi számunkra ez a történet?
Jézus vízen járásának története a negyedik evangéliumnak az egyik legmisztikusabb története. Olyan hatást tett János evangélistára, hogy 70 év után is pontosan emlékszik mindenre, s amikor az evangéliumot lejegyzi, nem tudja kihagyni ezt a történetet, mert úgy érzi e nélkül nem volna teljes az evangélium. János evangélista evangéliuma végén összefoglalja munkájának célját: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:30-31.). Minden bizonnyal azért írta le Jézus vízen járásának történetét János evangélista, mert úgy gondolta, hogy a későbbi nemzedékek is üzenetet fognak kihallani belőle.
a.)   A tanítványsággal együtt járnak a próbatételek.
Jézus sehol nem ígérte, hogy a tanítványság afféle ünnepi csónakázás a tükörsima tavon. A tanítványoknak sokszor és sokféleképpen viharokkal kell megküzdeniük, mégpedig – látszólag – magukra hagyva. Mi sokszor azt szeretnénk, hogyha a tanítványság, a Jézushoz tartozás valamiféle életbiztosítás lenne. Azt reméljük, hogy azzal, aki vallásos életet él, aki Jézusban hisz, azzal nem történik semmi baj, annak mindig jól megy a dolga, hiszen ennyit csak megérdemel az Istentől. Nos, ez az, amit ez a történet elsősorban elárul, hogy ilyen ígéretünk nincs. Nem vagyunk Isten kivételezettjei. Sőt, gyakran azt kell látnunk, hogy nekünk több próba és szenvedés jut, mint másnak, több viharon kell átküzdenünk magunkat, hiszen pontosan ez az Isten iskolája az övéi számára.
b.)   Jézus ismeri a tanítványainak a helyzetét.
Fontos üzenete a történetnek, hogy Jézus akkor is tud rólunk, ha mi nem tudunk Róla. A gyerekeknek így szoktuk magyarázni: Isten akkor is lát minket, ha mi nem látjuk Őt. Neki rajtunk van a szeme, akkor is, ha mi levesszük a szemünket Róla. Csodálatosan látjuk ennek igazságát ebben a történetben, amikor a tanítványok lenn a tavon a viharral küzdenek, Jézus fenn a hegyen imádkozik, és szemével, s még inkább lelkével látja és követi őket. Sosem vagyunk az Isten háta mögött, semmi sem történhet az életünkben, amiről Ő ne tudna, s amiben ő ne lenne velünk.
c.)   Jézus sohasem hagyja magára tanítványait.
Ő akkor is közel van hozzánk, ha mi még ezt nem vesszük észre. Amikor úgy el vagyunk foglalva sok minden mással, hogy észre sem vesszük jelenlétét, ő akkor is velünk van. Ha ő nem segítene, már rég elvesztünk volna. Miközben mi még az „evezéssel” vagyunk elfoglalva, saját dolgainkkal, bajainkkal, erőfeszítéseinkkel, egyszer csak fölnézünk és Ő már ott van előttünk, ott van velünk.
d.)   Jézus nem úgy segít rajtunk, ahogy mi szeretnénk.
Nem meglepő, hogy amikor Jézus a tengeren járva közeledett tanítványaihoz, azok bizony megrémültek tőle. Előfordul, hogy Jézus nem úgy közeledik felénk, ahogy esetleg azt, mi elvárnánk. Más szóval nem úgy segít rajtunk, ahogy mi azt szeretnénk. Van, akin úgy segített az Isten, hogy a háborúban hadifogságba esett, de ott a fogolytáborban találkozott egy hívő emberrel, aki beszélt neki Jézusról és megtért. Élete legnehezebb hónapjaiban tapasztalta meg leginkább az Isten közelségét. Mindnyájan tudnánk a magunk életéből is egy-egy olyan epizódot mondani, amely talán nagyon nehéz volt és félelmetes, de mégis éreztük benne Isten jelenlétét.
e.)   Ha valaki befogadja Jézust, az máris célba ért.
Végül van még egy különös és titokzatos üzenete ennek a történetnek, ami arról szól, hogy ha készek vagyunk bevenni Jézust életünk hajójába, mint ahogy a tanítványok készen voltak erre, máris ott vagyunk, ahová menni akartunk, s tegyük hozzá azt is, ahová Nélküle aligha érkezhetnénk meg.
Hadd idézzek Gyökössy Endrétől két „mai példázatot” annak szemléltetésére, hogy mit jelent az, amikor valaki beveszi élete hajóba Jézust és egyszerre csak célba ér.
Volt egy édesapa, aki vasfegyelemmel nevelte gyermekeit és azt várta, hogy a családban mindenki tisztelje és szeresse. A legszigorúbb fegyelmi eszközökkel igyekezett kikényszeríteni a tiszteletet, de csak féltek tőle, szeretni nem tudták. Ekkor ez az ember elment egy csendes hétre, ahol hitre jutott és befogadta Jézust a szívébe. Egy új édesapát és egy új férjet kapott vissza a család, amikor hazatért. Megszűnt zsebdiktátor lenni, szelíd és csöndes lett, és egyszerre ott volt, ahová el szeretett volna jutni, szeretni és tisztelni kezdte családja.
 A másik történet pedig két társbérlőről szól, akik éveken keresztül ki akarták utálni egymást a lakásból. Mindent elkövettek, hogy megkeserítsék egymás életét. Aztán az egyikük karácsony előtt súlyosan megbetegedett. A másik pedig egy hívő barátnője tanácsára, amelyet nem könnyen fogadott meg, befőttet vitt a beteg társbérlője számára karácsony estéjén. Aztán ott maradt egész este, együtt töltötték a karácsonyt, csöndesen, beszélgetve, és egyszerre ott volt mind a kettő, ahová menni akartak, mindkettő megszabadult az ellenségétől, s mindketten kaptak a másikban egy jó barátnőt.
Amikor Jézus kijelenti magát, feltárja előttünk lényét, a túlsó partot már el is értük. Jézusban már az örök élet a földön a miénk lett. Ha Jézust készek vagyunk bevenni életünk hajójába, ha megnyitjuk előtte a szívünket és az életünket, akkor Jézussal már célhoz ért. Ámen.
 
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.27. Bonyhád)
Epifánia a tengeren bejegyzés elolvasása

Kenyér-király vagy a Királyok Királya?

0 hozzászólás Írta mzoli 6 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (12.)
 
 
Kenyér-király vagy a Királyok Királya?
Olvasmány: Jn 6,1-15.
„Az emberek látva a jelet, amelyet tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” Jn 6,14-15.
 
A János evangéliuma egész 6. fejezete egyetlen témára összpontosít: Jézus az élet kenyere. A fejezet világosan négy része osztható: a kenyérszaporítás, a vízen járás, a kenyérszaporítás értelmezése, és az epilógus a reakciókról. Az előző fejezet azzal a megállapítással zárult, hogy Mózes és az Írás Jézusra vonatkozik: „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő.” (Jn 5:46.). A 6. fejezet tulajdonképpen ennek a gondolatnak a kifejtése és értelmezése.
A kenyérszaporítás csodájában sokan az úrvacsora vagy az eukarisztia előképét látják. A Máté, a Márk, és a Lukács evangéliumának beszámolóiban azt olvassuk, hogy Jézus vette a kenyeret, megáldotta majd megtörte és odaadta a tanítványoknak, akik tovább adták azt a sokaságnak. János leírása nem ennyire szertartásszerű, ő csak annyit mond, hogy Jézus kezébe vette a kenyeret, hálát adott, és szétosztotta.
Kétségtelenül igaz, hogy ebben a csodában az alapvető jel Jézus, az élet kenyere, s ez különösen igaz az úrvacsorára. A korai egyházatyák azonban, nem értettek egyet abban, hogy ez az igerész az úrvacsorára utalna. Alexandriai Kelemen, Origenész és Euszebiosz soha nem említették az úrvacsorát, amikor erről az igeszakaszról beszéltek. Az ebben az igerészben használt metaforák nagyon hasonlítanak Jézus szavaihoz, amiket a János evangéliuma 4. részében olvashattunk, amikor a samáriai asszonnyal beszél. A földi víz és kenyér, az örök élet és a lelki valóság metaforái.
Érdekes, hogy János evangélista az úrvacsora szereztetését nem jegyzi le. Ezt szándékosan teszi, ugyanis az első század végére a gyülekezetek a szertartásokat elkezdték szentségekként kezelni. Úgy tekintettek a liturgiára és a szertartásokra, mint amik a kegyelem csatornái, s fennállt az a veszély, hogy a Krisztussal való élő kapcsolatot felváltja a rituális szertatásokhoz való ragaszkodás szokása.
1.      Mi a különlegessége ennek a történetnek?
A János evangéliumában különleges szerepet tölt be a kenyérszaporítás csodája, ugyanis ez az egyetlen olyan történet, amelyik a három másik evangéliumban is benne van. Igyekezett leírni azokat a dolgokat, amelyek a többieknél hiányoztak. S ez az irányelv tulajdonképpen érvényes a kenyérszaporítás csodájára is, mert igaz, hogy ennek a csodának a leírása megvan a másik három evangélistánál is, de János többet lát a kenyérszaporítás csodájában és ezt a többet igyekszik elmondani. Az egész 6. rész a kenyérnek és Jézusnak a titkát boncolgatja. János evangélista a kenyérszaporításban egy hatalmas lelki üzenetet lát és nem tud vele betelni. Hát ennyire titok ez a kenyér, amit Jézus az ötezer embernek adott? Az evangélista úgy érzi, hogy ez a kenyér leleplezi Jézus titkát, ezért szeretné elvenni ezt a leplet, szeretné, ha látnánk és megértenénk, hogy kicsoda Jézus. Az Újszövetségben ez a szó, hogy kijelentés, annyit jelent: valahonnan a dolgokat eltakaró leplet elvenni. Az evangélista szeretné a leplet elvenni a kenyérről, hogy az ember lássa mögötte Jézust. Kicsoda Ő, aki kenyeret ad? Kicsoda Ő, aki valami módon magát is kenyérré teszi?
János evangélista a kenyérszaporítás csodájának leírásával azt hirdeti, hogy Jézusban elérkezett az a Messiás, akiről a prófécia szólt: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért!” (Ézs 55:1.) Jézus az, aki megelégíti népét, az Ő eljövetele az öröm kora. Van hatalma a természeti törvények fölött, van lehetősége arra, hogy a keveset nagy sokaság számára eléggé tegye.
2.      Mikor teszi Jézus ezt a csodát?
A történet leírásában van egy félmondat, amire érdemes odafigyelni. János evangélista ebben az esetben pontosan meghatározza, hogy mikor tette Jézus ezt a csodát: „Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe” (Jn 6,4). Ezt pedig nem valami mellékes információként jegyzi meg János evangélista, hanem nagyon is tudatosan, ugyanis óriási jelentősége van ennek. A húsvét a zsidók legnagyobb ünnepe volt. Az egyiptomi szolgaságból való szabadulást ünnepelték és élték át újra is újra. A páska vacsora (széder est) rituáléja is a messiásvárást tükrözi. Az asztalnál ezt imádkozták a zsidók: „Ítélj érdemesnek minket a messiás eljövetelére és a vele beköszöntő örökké tartó boldogságra.” A vacsora során elfogyasztandó négy kehely bor mellé odaállítottak egy ötödiket is, amelyhez senki nem nyúlt hozzá, mert a régi hagyomány szerint ezt a serleget Illés prófétának készítik, a megváltás hírnökének, akit minden páska-vacsorához reménnyel várnak. Minden húsvétkor megújították és megerősítették magukat abban a reménységben, hogy el fog jönni a Messiás. Így érthető az, hogy a kenyér-csoda után miért akarja Jézust messiás-királynak kikiáltani a tömeg.
Ehhez a messiási váradalomhoz fűződött az a gondolat, hogy a Messiás majd úgy fogja vezetni a népet, mint annak idején Mózes a pusztában, asztalt terít és megelégíti őket. Ez a gondolat tükröződik abban, amikor később így szólnak Jézushoz: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, ahogyan meg van írva: mennyei kenyeret adott nekik enni.” (Jn 6:30-31.). A rabbik a 72. Zsoltár szövegét a messiás király eljövetelére alkalmazták: „Legyen bőven gabona az országban, a hegyek tetején hullámzó kalászok legyenek olyanok, mint Libanon, virágozzanak a városok, mint a földön a fű.” (Zsolt 72,16).
A kenyérszaporítás csodája tulajdonképpen arra válasz: itt van-e a Messiás, vagy mást várjunk. János evangélista világossá teszi, hogy itt van a Messiás, aki a pusztában terít asztalt a népnek, és aki kenyeret ad. De Jézus többre hív ennél. Ezt fejtegeti János evangélista a kenyérszaporítás csodájához kapcsolt jézusi beszéd lejegyzésével.
3.      Miért olyan fontos ez a csodatétel?
Jézus észrevette a nagy tömeget, amely a hosszú út után fáradt és éhes volt, tehát szüksége volt kenyérre. Jézus Fülöphöz fordul kérdésével. Így nyilvánvalóvá teszi azt a helyzetet, amelyben a nagy sokaság számára a kenyér előteremtésére van szükség. Jézus tudta, hogy mit akar tenni, kérdése által azt is látni akarta, hogy a tanítványok hogy ítélik meg a helyzetet és a rendelkezésükre álló lehetőségeket.
Fülöp válaszából csak az derül ki, hogy nagyon sok kenyérre lenne szükség, vagyis, hogy a megoldásra váró feladat igen nagy. Fülöp az emberi lehetőséget mérlegeli és közli. Egy másik tanítvány, András a figyelmet arra az öt kenyérre és két halra irányítja, amely egy gyermeknél volt. Kevés készlet – nagy sokaság. András hangjából is az csendül ki, hogy a szituáció reménytelen, a kivezető út keresése esetén ő is csak az emberi lehetőségeket veszi figyelembe.
A tanítványok közül annak senki nem ad hangot, hogy Jézus által itt van az Isten. A szituáció, ha csupán az emberi lehetőségekre tekint az ember, valóban reménytelen. Ezt a tanítványok jól érzékeltetik: sem Fülöp, sem András nem látja a kivezető utat, a megoldást.
Jézus több dolog tekintetében is próbára tette tanítványait:
- egyrészt azzal kapcsolatban, hogy kinek ismerik Őt? Miután sokan megbotránkoznak benne, Jézus a beszéde végén tanítványainak is felteszi a kérdést: „Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6,67.). A tanítványoknak meg kell érteniük, hogy ha Jézusban Isten van jelen, akkor Ő gondoskodik mindenről.
- de teszteli Jézus a tanítványok bibliaismeretét is. Az Ószövetségből a tanítványok számára ismerős kellet, hogy legyen az a történet, amikor Mózes Istent kéri, hogy gondoskodjon eledelről a nép számára: „Honnan vegyek húst, hogy adjak ennek az egész népnek? Hiszen így siránkoznak előttem: Adj nekünk húst, hadd együnk!” (4Mózes 11,13.).
- és végül teszteli Jézus a tanítványokban levő szeretetet, tudnak-e jó pásztorként gondoskodni a rájuk bízottakról?
Aki kenyeret tud adni a népnek az a Gazda. Nem véletlenül mondta Jézusnak a sátán, amikor kísértette őt, hogy változtassa a köveket kenyérré. Az emberek gazdasági csodára várnak. Aki kenyeret tud adni, az a világ urává lehet. Jézus azonban visszautasította a sátán ajánlatát, mert ő hatalmát nem akarja a maga javára használni és nem akar kenyér-király lenni. Most azonban, amikor a pusztában látja a feléje közeledő sokaságot, megszánja őket, mert ő jó pásztor, aki azért jött, hogy életük legyen és bővölködjenek. A Jó pásztor szereti a nyáját és nemcsak kenyeret ad nekik, hanem a maga életét adja értük. Mert a népnek pásztorra van szüksége, arra, hogy egyszerre érezzék: ebben a világban nincsenek szétszórva, kiszolgáltatva, mert van Gazdájuk.
4.      Hogyan történik a kenyércsoda?
Nagyon különös az, ahogyan ez a kenyércsoda megtörténik. Hiszen Jézus adhatná úgy a kenyeret, hogy egyszerűen azt mondaná: Atyám, hulljon alá kenyér az égből, mindenkinek a kezébe. De nem így történt. Van egy kisfiú, akinek a kezében öt árpakenyér és két hal van, de a tanítványok azt mondják erre, hogy ez semmire sem elég. Különös dolog, hogy ez a semmi, mégis valami. Valami, amit odatesznek Jézus kezébe és az ő kezében a kicsi sokká lesz. Ha Jézus kezébe tesszük, amink van, akkor elég lesz mindenkinek.
A csoda Jézus titka. A tanítványaitól csak azt kéri, hogy ültessék le a sokaságot. Amikor ez megtörtént, vette az öt árpakenyeret – erről csak János tudósít –, és miután hálát adott, kiosztotta azoknak, akik ott ültek. Hasonlóan a halakból is kaptak, amennyit akartak. Jézus szuverén úrként rendelkezik – nemcsak az emberekkel, hanem az anyagi világ dolgaival is. Az ő keze által történt a csoda. Imádságát tett követi, a hálaadást a kenyér szétosztása. Kezében a kevés megsokasodik, jut mindenkinek, sőt még marad is bőven. Mindenki jóllakott. Amikor ez megtörtént, a tanítványok kötelességévé teszi az Úr, hogy szedjék össze a maradékokat, ami 12 kosarat tölt meg. Jézus a tanítványokat részesévé teszi csodájának. Előkészítik az embereket a kenyér elfogadására és gondoskodnak arról, hogy a megsokasított eledelből semmi kárba ne vesszen. Nem maga helyett állítja be az Úr szolgálatba az embert, hanem maga mellett. A csoda Jézus hatalmát szemlélteti az anyagi világ és annak törvényszerűségei felett, jelzi a messiási prófécia beteljesedését: „éhezőket töltött be javakkal” (Zsolt 107,9).
5.      Mi lett a csoda eredménye?
Azt olvassuk, hogy Jézus annyit osztott szét a kenyérből és halból a sokaságnak, „amennyit kívántak” (Jn 6,11), vagyis mindenki jóllakott. De Jézus úgy ad, hogy, amikor „jóllaknak” (Jn 6,12), akkor 12 tele kosárral szednek össze maradékot. Ez az ő titka. Ez Isten gazdagsága és nagyvonalúsága. Éppen ezért, amikor ezt a szót olvassuk, nemcsak arra kell gondolnunk, hogy kenyérrel laktak jól, sokkal több történt. Mert ahol átélték, hogy Jézus kezében az a kevés kenyér ötezer embernek elég lett, ott jelen van Ő, aki jóltart, aki éltet, akivel be lehet telni. A kenyér mellett – erre akar rámutatni János evangélista – Jézus önmagát adja, mert ő az Isten csodálatos ajándéka az embernek. Jézus nélkül az ember éhes marad. Hány ember dobja el magától az életet, azért mert azt látja, hogy hiábavaló és üres. Ezt az ürességet, ezt az éhséget csak Jézus tudja betölteni. Ezt csak Jézus tudja megtenni, senki más, őbenne azt kaptuk, amit az ötezer ember átélt a pusztában, hogy ettek és valóban jóllaktak.
Miután mindenki jóllakott, Jézus parancsot ad, hogy szedjék össze a maradékokat. Tizenkét tele kosár lett az eredmény, ami a lakoma gazdagságának, a csodálatos táplálék kifogyhatatlan bőségének jele. Mint minden csoda, ez is megdöbbentette az embereket és ezt is félreértik. Az emberek látva a jelet, azt mondták: „Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba” (Jn 6,14). Felismerték benne a Messiást és királlyá is akarták tenni, de földi királlyá, kenyér-királlyá. Jézus ezért vonul vissza, mert ez a hit más volt, mint amit Ő akart ébreszteni az emberekben. Jézus nem ilyen messiási királyság alapítására tör, felismeri a szándékot, hogy „érte akarnak jönni és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék” (Jn 6,15), ezért félrevonul. Krisztus nem szolgáltatja ki magát a sokaságnak, nem adja magát a kezükbe. Krisztust nem lehet úgy „megragadni”, kézbe keríteni, hogy mi rendelkezhetnénk vele.
Jézus nem fogadta el az emberektől, hogy őt királlyá tegyék. De tudjuk, hogy Isten „felmagasztalta őt mindenek fölé”– éppen azért mert önmagát megüresítette – „és azt a nevet ajándékozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,9-11.). Ámen.
 
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.20. Bonyhád)
Kenyér-király vagy a Királyok Királya? bejegyzés elolvasása

Jézus a megígért Messiás!

0 hozzászólás Írta mzoli 6 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (11.)
 
 
Jézus a megígért Messiás!
Olvasmány: Jn 5,19-47.
„Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök élet: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, s mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. … Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?” Jn 5,39-40. 46-47.
 
A János evangéliuma 4-5. fejezetének központi gondolata az, hogy Jézus szava életet ad. Ehhez a témához két gyógyítás-történet elbeszélése kapcsolódik, az egyik a királyi tisztviselő fiának a meggyógyítása, a másik a Betesda tavi beteg meggyógyítása. A két gyógyítás után pedig egy hosszabb beszéd következik. Ezt a két gyógyítás-történetet és az ehhez kapcsolódó beszédet egy irodalmi egységnek kell tekintenünk, mivel mindegyik ugyanarról a témáról: Jézus szavának életadó erejéről szól. Jézus úgy gyógyította meg a tisztviselő fiát, hogy azt mondta neki: „Menj el, a te fiad él!" (Jn 4,50), a Betesda tavi 38 éve beteg embert is hasonló módon, kimondott szava által gyógyítja meg: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" (Jn 5,8). Ma a Jézus által elmondott beszédet vizsgáljuk meg. Megfigyelhetjük, hogy Jézus újra és újra visszatér központi üzenetéhez, hogy az ő szava életet ad. 
Ez a beszéd, Jézus első hosszabb beszéde itt a János evangéliumában. A későbbi fejezetekben még több ilyen jézusi beszéddel fogunk találkozni. Ennek az első beszédnek a fő üzenete, hogy Jézus a megígért Messiás. Tulajdonképpen ez Jézus saját szavaival elmondott bemutatkozása.
1.                 Jézus a megígért Messiás, mert Ő az „Emberfia”, aki feltámaszt és ítél
A vitabeszéd megértéséhez ez a mondat adja a kulcsot: „Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.” (Jn 5,27). Az Ószövetségben az eljövendő Messiásnak többféle megnevezése is van. Az Emberfia kifejezés a Dániel könyvéből származik. Ez az ószövetségi könyv olyan időben íródott, amikor Isten népének nagyon nehéz volt a helyzete. Elpusztult Jeruzsálem és a templom, nincs országuk, s a nép megmaradt része is fogságban él Babilonban. Isten választott népe sokat szenvedett a nagy világhódító birodalmak szorításában és elnyomása miatt. Dániel próféta számára Isten kijelenti a világ történetére vonatkozó terveit, amelyben benne van az ígéret arra nézve, hogy el fog jönni a szabadító, a Messiás. Dániel ezeket a látomásokat írja le könyvében. Négy nagy világbirodalom fog egymás után következni, ezeket szimbolikusan állat-testekkel ábrázolja. Babilonról úgy beszél, mint oroszlánról sas szárnyakkal, a Méd birodalomról, mint ragadozó medvéről, Perzsiát úgy írja le, mint párducot, amelynek négy madárszárnya és négy feje van, Nagy Sándor birodalmát pedig tízszarvú vasfogú szörnyetegnek festi meg. Dániel mindezzel azt akarja kifejezni, hogy állati, bestiális hatalmak alatt nyög a föld és szenved az ő népe, de majd jönni fog valaki, aki szabadulást hoz, és ez a valaki az Emberfia lesz. Ezzel a névvel azt akarja kifejezésre juttatni Dániel, hogy a bestialitást az igazi emberiesség fogja fölváltani. Az Emberfia az emberért jön, és nem az ember ellen.
A zsidók hitték és várták, hogy el fog jönni a Messiás. Amikor tehát Jézus ebben az első beszédében kijelentette magáról, hogy ő az Emberfia, akkor világossá tette a Dánieli próféciát jól ismerő zsidók számára, hogy Ő az eljövendő Messiás. Így érthető Jézus hallgatóinak meghökkenése, hiszen Jézus az Emberfia megnevezéssel a messiási címet igényli magának. A csodák, amelyeket eddig tett, az eljövendő Messiás előjegyzései, nem önmagukért való csodák. Gondoljunk csak Ézsaiás próféciájára: „Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve.” (Ézs 35:5-6). Mivel pedig Jézus az Emberfia, azaz a megígért Messiás, ezért formálhat jogot magának az ítéletre is, ahogy ebben a beszédében többször is halljuk.
Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Jézusnak már ez az első beszéde vízválasztó volt, azaz a hallgatóságának el kellett döntenie, hogy amit Jézus mond az istenkáromlás-e, mégpedig a legsúlyosabb formában, vagy valóban ő a megígért Messiás. Nincs harmadik lehetőség.
A zsidók ahelyett, hogy megvizsgálnák Jézus szavainak igazát, eleve elutasítják őt és istenkáromlással vádolják. Mi azonban nézzük meg mivel is támasztotta alá Jézus szavainak igazát.
Először is arról beszél Jézus, hogy az Atya és az Ő cselekedetei azonosak, azaz Jézus azt cselekszi, amit Isten cselekedne. Nem magától teszi azt, amit tesz, hanem azt cselekszi, amit az Atyától lát. Megáztatja a vetést harmattal és esővel, érleli a gabonát napsugárral, szombaton is dobog a szív, és ad életet vagy elvesz. Tehát, ha Jézus látja, hogy az Isten szombaton is munkálkodik, akkor miért ne tehetné ő is. Nem valami radikális újítás, vagy tudatos botránkoztatás, hogy meggyógyította szombaton a betesdai beteget, hanem azonosulás az Atyával. Azt cselekszi, amit az Atya cselekszik, szombaton is.
Másodszor azzal érvel Jézus, hogy az Ő teljes engedelmessége által lesz nyilvánvalóvá Istennel való egysége. Csak azt teszi Jézus, amit Isten kíván tőle, amit Isten enged vagy parancsol Neki. De Jézus engedelmessége nem kényszerű, rabszolgai engedelmesség, hanem a szerető Fiú, boldog engedelmessége a szeretett Atya iránt. Így engedelmeskedik Jézus az Atyának mindhalálig
Harmadszor, azt mondja Jézus, hogy az Atya az ítéletet a Fiúnak adta át. Tehát minden Jézussal való találkozás maga az ítélet. Ahogy viszonyulunk a Fiúhoz, Istennek Jézusban felkínálta szeretetéhez, a szerint ítéltetünk vagy jutalmaztatunk meg. Gyökössy Endre megfogalmazásában ez a lélektan nyelvén azt jelenti, hogy „az Atya kísérleti tesztje az ember felé Jézus.” Ez az un. folt-teszt, amikor a pszichiáter sorra odaadja a különböző pacnikat ábrázoló lapokat a kísérleti személynek és megvárja, ki mit vél felfedezni a pacniban. Ugyanabba a képbe az egyik kísérleti alany szakadozott halotti leplet lát bele, a másik pedig vidáman röpködő pillangót. Az egyik bánatát, a másik örömét vetítette ki erre a foltra. Isten elébünk adja Jézust, hogy reagáljunk rá és ez a reakciónk válik számunkra áldássá vagy ítéletté.
Itt kell rádöbbennünk arra, hogy Jézus Krisztus hittel való elfogadása tulajdonképpen élet-halál kérdése. Jézus itt pontosan meghatározza a hit fogalmát is: „aki hallja az én igémet” (Jn 5,24). Hallani ebben az összefüggésben nem annyit jelent, mint a hallás érzékszervével felfogni a hangot, hanem jelenti annak elfogadását, amit érzékszervünk meghallott és elfogadott. Az igét csak az hallja, aki úgy hallja meg, hogy döntés elé kerül s elfogadja, aláveti magát annak, ahogyan az ige az illető felől dönt. Így „hallani” az igét éppen annyit jelent, mint „hinni” Istennek, aki a nekünk életet ajándékozó Krisztust küldte.
János evangélista bemutatta nekünk azt a Jézust, akinek szava életet ad. Ő a megígért Messiás, Ő az „Emberfia”, mert cselekedetei azonosak az Atya cselekedeteivel. A szombatnap megszentelésének parancsa mellett mindig is nyilvánvaló volt a zsidók számára, hogy Isten két alapvető tevékenysége nem szünetelt és nem is szünetelhetett szombaton, ezek az életadás és az ítélkezés. Mindkettő állandó részét alkotta Isten életének: hisz gyermekek születtek és emberek haltak meg szombaton. Jézus beszédében világosan rámutat arra, hogy csak amit az Atya tesz, azt teszi a Fiú is. Az Atya életet ad, és ugyanígy tesz a Fiú is, szavaival életet ad, és ahogy ítélkezik az Atya, úgy ítélkezik a Fiú is. A negyedik evangéliumban különben ez az ítélet nincs a jövőre vetítve. „Itt és most" történik, attól függően, hogyan viszonyul az ember az „Emberfiához”, Jézushoz. Aki hallja és elfogadja őt, annak örök élete lesz, és nem esik ítélet alá, mivel ezáltal meghallja és elfogadja az Atyát. Aki megtagadja, ezzel a cselekedetével maga ítéli el önmagát.
2.                 Jézus a megígért Messiás, mert erről tesznek bizonyságot: cselekedetei, az Atya és az Írás
Jézus beszéde elején már elmondta magáról a legfontosabbat, hogy Ő a Fiú, aki egyenlő az Atyával, ő az Emberfia, a megígért Messiás, az Élet fejedelme, aki szavával életet ad, ő a legfőbb Bíró és Király, akinél az ítélet van. Sokakban bizonyára felmerülhetett a kérdés, hogy mi ennek a bizonyossága? Ki és mi tanúskodik a Názáreti Jézus önkijelentése mellett?
Az egész Ószövetségi gondolkodásmód azt vallotta, hogy az érdekelt félnek magáról való tanúbizonysága nem döntő. Két kívülálló, az ügyben nem érdekelt, tanú bizonyságtételére volt mindig szükség. Jézus erre céloz, amikor ezt mondja: „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam…” (Jn 5,31-32.). Ez a más, pl. Keresztelő János bizonyságtétele, aki megrendítő módon tett bizonyságot arról, hogy Jézus az Isten Báránya, vagyis ő a megígért Messiás. De Jézus az ő bizonyságtételét sem tartja döntőnek, mert Ő nem embertől nyeri a megerősítést és a pecsétet. Két bizonyság áll mögötte: az egyik azok az cselekedetek, amelyeket tesz, a másik maga az Atya. A kettő pedig valójában egy, mert azokat a cselekedeteket az Atya bízta rá. Végrehajtásukra a hatalmas erőt az Atyától vette. Minden bizonyságtétel végső formája tehát az Atya a Fiúban és a Fiú által.
Mi ehhez képest János bizonyságtétele! Akármilyen ragyogó és megrendítő volt, mégis csak emberi bizonyságtétel. „Égő és világító fáklya” (Jn 5,35), amelynek láttára felujjongott és elcsodálkozott a világ, de csak ideig-óráig örvendezett az ő világosságának és nem következett belőle élet.
Mi ehhez képest az a szőrszálhasogató írástudomány, amely a Törvény csűrés-csavarásából akar életet támasztani?! Ravasz László kommentrájában igen keményen fogalmaz, amikor azt mondja: „Olyan ez, mintha egy hullától várna valaki nemzőerőt.” Jézus azt mondja az írástudóknak: „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök élet: pedig azok rólam tesznek bizonyságot…” Jézus világosan rámutat, hogy róla az Élet fejedelméről tesz bizonyságot az egész Ószövetségi Szentírás, „… s mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (Jn 5,39-40). Az Szentírás Krisztus nélkül olyan, mint a holt tetem, nincs benne élet, de Krisztus által az örök élet kútfejévé lehet.
Jézus leleplezi az írástudókat, hogy nincs meg bennük az Isten iránti szeretet. Szörnyű megállapítás ez arra a zsidóságra, amely az élet forrásául a Törvényt tekinti, s a törvény summája: „Szeresd az Urat, a te Istenedet!”, amit a vallásos zsidó ember mindennap többször elmondott. Nincs szeretet bennük Isten iránt, mert nem érezték meg Istennek irántunk való szeretetét, amely Jézus Krisztusban szól hozzájuk. Nem vették észre, hogy Ő előbb szeretett, s azt sem, hogy ez a szeretet küldte az egyszülött Fiút, sőt aki ezt a szeretetet hozta, azt megvetéssel elutasították és halálra keresik. Aki megvetette a Fiút, az megvetette küldőjét, az Atyát. Mindez nyilvánvaló, mindez nem új, ott van a kezükben a mózesi Törvény. Jézus szava döntő ítéletként harsog: „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?” Jn 5,39-40. 46-47.
Jézus megállapítja, hogy a zsidóság, amely abban a hitben „tanulmányozza” az Írásokat, hogy így nyerhetnek örök életet, nem hajlandó meglátni azt, akiről az Írás tanúbizonyságot tesz. Az ószövetségi Szentírás ugyanis Krisztusról tesz tanúbizonyságot és pedig nemcsak „messiási jóslatok” formájában, melyek Krisztusban teljesedtek be, hanem még inkább azáltal, hogy Krisztusban jut teljességre mindaz, amit Isten cselekszik népe üdvösségére. Az Írásban szólal meg Isten örökkévaló Igéje, ugyanaz, aki „testté lett” Jézusban. Aki figyel az Írás szavára, annak tehát fel kell ismernie, hogy Jézusban Istennek ugyanaz az Igéje szól hozzá, mint az Ószövetség lapjain. Ezért írja Pál: „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.” (Rm 10,4). „Tehát a törvény, nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” (Gal 3,24.). De éppen ezt nem hajlandó meglátni a zsidóság, amikor vallásához ragaszkodik, mert ez a vallás már nem Isten Igéjére való figyelés, hanem az emberi bűnös akaratnak kiszolgálója és takarója.
Jézus Igéje súlyos szemrehányássá, sőt váddá és ítéletté lesz. Pedig nem Jézus emel vádat a vallásosságában hitetlenné lett nép ellen. Más valaki vádolja őket: az a Mózes, akire az ószövetség népe úgy tekintett, mint legfőbb „ügyvédjére” és „pártfogójára”. Mózes törvénye tanúbizonyság Jézus felől, ezért ugyanaz a törvény váddá lesz, amikor ellenfelei szembefordulnak Jézussal. Aki Jézusban nem hisz, aki nem fogadja el őt Messiásként, azt Mózes és a Törvény vádolja majd. Ugyanaz a szent könyv, amelynek alapján halálra keresik az Emberfiát, perdöntő bizonyíték arról, hogy ők Isten ellenségei. A védőbeszéd így lesz vádbeszéddé.
Íme, Jézus szavaiból világosan láthatjuk, hogy nem a vallás üdvözít. Sőt a vallás és a kegyesség ítéletté válik, akármilyen hűséges „egyháziasságról”, vagy nagyszerű tettekkel dicsekvő „keresztyénségről” is van szó, ha hitetlenséget takar és érvényes ellene a próféta vádja: „Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőit engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat…” (Ézs 29,13.). Ámen.
 
 
Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.13. Bonyhád)
Jézus a megígért Messiás! bejegyzés elolvasása

A Betesda tavi gyógyítás

0 hozzászólás Írta mzoli 6 hónapja

 

JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (10.)
 
A Betesda tavi gyógyítás
Olvasmány: Jn 5,1-18.
„A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Ezért aztán a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Jn 5,16-18.
 
A János evangéliuma első négy fejezete az alapvetés volt. Az evangélista az előző fejezetekben tudatta, hogy kivel találkozott és találkozhat Jézusban az ember (1. rész), és mit jelent megjelenése. Benne, általa és vele egy új korszak kezdődött el, a kegyelem és igazság kora. A törvényeskedés és a templomi áldozatok bemutatásának az ideje lezárult (2. rész). Az örök élet ajándéka, amely után sóvárog az ember, az egész lényének megújulását munkáló Lélektől való, és hit által adatik (3. rész). Ez a hit Jézus személye iránti feltétlen bizalom, amely nem a csodák, hanem szava alapján támad. A kijelentés hírnöke bárki lehet, akár egy asszony is (4. rész). Jézus munkájának színhelye változó, ő Samária keverék népének, a pogányoknak és minden élő embernek szabadítója, a világ Megváltója.
Jézus, ahogyan halad előre messiási munkája betöltésében, egyre inkább összeütközik népe vezetőivel, majd végül kénytelen nyilvános munkáját megszakítani, elrejtőzni és rejtve maradni az ő „órája” elérkezéséig. Az 5. résszel kezdődik el az evangélium keretén belül az a szakasz, amelyben a messiási jelekhez fűződő önkijelentéseit ellenségesen fogadják népe körében. Egyre inkább világossá válik, hogy az út, amelyre rálépett, és amelyen jár a kereszthez visz.
A Betesda tavi gyógyítás története Jeruzsálemben játszódik, egy zsidó ünnepen, amelyet János evangélista nem nevez meg pontosan. A történet érdekessége, hogy szombaton történik. Modern archeológusok a Szent Anna keresztes templom mellett találták meg ennek a fürdőnek a maradványait. Az ásatások szerint a fürdőt négy oszlopcsarnok zárta négyszögben körül, egy ötödik pedig két részre osztva keresztbe szelte, pontosan úgy, ahogy János evangélista leírta.
A történet vége átvezet bennünket az elbeszélésből a párbeszédbe, amelyben a gyógyítás teológiai értelme teljesen kibomlik. A szombat korábbi említése itt válik majd fontossá. Szombaton törvénybe ütköző dolog volt ágyat szállítani. Jézus mégis engedélyezte ezt a cselekedetet. A vádlóihoz intézett válaszában Jézus először Atyjához hasonlítja magát. Mivel az Atya szombaton is munkálkodik, mint minden nap, így Jézus is megteheti. Jézus válasza miatt a helyzet még inkább kiélesedik.
A szombat megszentelésének és Jézus istenségével kapcsolatban felmerülő kérdések pontosan megegyeznek azokkal a kérdésekkel, amelyekkel maga János evangélista és az első keresztyének kerültek szembe a szomszédságukban élő zsidókkal folytatott párbeszédben. Tényleg Isten volt Jézus? Mit jelentett a szombat parancsa a zsidókból és pogányokból lett keresztény közösségek, gyülekezetek számára?
1.      A kegyes kegyetlenség vagy a szüntelen munkálkodó Isteni szeretet?
A betesdai vak meggyógyításának történetének megértéséhez Jézusnak ez a kijelentése adja meg a kulcsát: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17.) Tulajdonképpen ebben a mondatban benne van Jézus küldetése. De valami fontos dolgot tudunk meg itt az Atyáról is, aki nemcsak megteremtette a világot, hanem szüntelenül munkálkodik is benne. Az egyik nagy teológus azt mondta, hogy tulajdonképpen három hatalmas isteni ajándék létezik: a semmiből való teremtés, a bűnbeesett ember megváltása és a halottak feltámasztása. Ha szétnézünk magunk körül a világban, akkor a teremtés csodáját naponta átélhetjük és tapasztalhatjuk. Ha hittel fordulunk Istenhez, akkor azt is megértjük és naponta megtapasztalhatjuk, hogy kegyelmet, bűnbocsánatot és új életet ad az embernek, és ez soha nem szűnik meg, halad tovább az isteni mű.
Amikor Jézusban Isten emberré lesz és megjelenik ebben a világban, akkor egy új üzenet szólal meg a világban: Isten nem a régit újítja meg, hanem újat teremt benne. Jézus megszabadítja az embert a bűn rabságából, ezzel új teremtés kezdődik el. Jézus a vele való közösségbe hívja az embert: A felülről alászállt Isten szeretete, hogy felemelje és önmagával való közösségre, a fiúságra juttassa el az embert. Jézus az Isten szeretetéről szóló jó hírt, az evangéliumot hozza el az emberiség számára.
De abban az időben, amikor Jézus élt, ez egyáltalán nem volt ismeretes. Nem volt természetes, hogy Izrael népe körében elfogadják ezt az üzentet, amit Jézus hozott. A zsidók úgy értették Isten teremtését, hogy szigorú törvényszerűségek érvényesülnek a világban. Nem szabad változtatni a világ rendjét. Ha például a farizeusok egy vak embert láttak, akkor így imádkoztak: „Áldott az, aki igazán ítélt.” Ami azt jelentette, hogy a vak méltán viseli büntetését, mert Isten ítélete van rajta, áldjuk Istent érte, hogy ez az ember vak. Senki se gondoljon arra, hogy ezen az emberen változtatni lehet és szabad. A farizeusi gondolkodás szerint ugyanis minden betegség Isten büntetése. A betegen tehát nem szabad segíteni, mert bűnös! Isten akarja, hogy beteg legyen. Örök törvények vannak, amelyeket nem szabad érinteni, úgy kell hagyni a világot, amint van. Ez borzalmas gondolat. Ez a vakbuzgó és fanatikus vallásos ember tévedése, aki nem érti sem Isten szeretetét sem Isten kegyelmét és újat cselekvő munkáját. A farizeusok vallásosságára nagyon jellemző ez a fajta „kegyes kegyetlenség”. Ez a „kegyes kegyetlenség” feszítteti Isten nevében keresztre az Isten fiát.
Jézus a hamis vallásosságnak ezt a korlátját töri át a Betesda tavánál: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Érezzük, amikor a történetet elolvassuk, hogy milyen áttörésről van itt szó, amit nem tud elfogadni az a világ, amelyikbe Jézus jött. Maga Keresztelő János is elbizonytalanodik egy alkalommal: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? (Lk 7,19.) Jézus válasza: „Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik.” (Lk 7,22.)
A fanatizmus, a kegyes kegyetlenség gondolata Jézus tanítványait is megkísértette. János evangélista később leír egy történetet, amikor Jézust a tanítványai egy vakon született emberrel kapcsolatban kérdezik meg: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született.” (Jn 9,2.) Jézus világos választ ad: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3.)
Jézus leleplezi a farizeusi vallásosság „kegyes kegyetlenségét” és helyette szüntelen munkálkodó Isteni szeretetről tesz bizonyságot.
2.      Könyörtelenség háza vagy könyörületesség háza?
Ebben az összefüggésben lehet megérteni ezt a történetet. Jézus eljött ebbe a beteg világba, hogy meggyógyítsa, újjá teremtse. Jézus itt a történetben meglátogat egy beteg embert Jeruzsálemben a Betesda tavánál. A Betesda név magyarul azt jelenti: a könyörület háza. De valójában a könyörtelenség helye volt. Ennek a 38 éve beteg embernek mindenképpen az, mert hiába volt ott a remélt gyógyulás közelében, „nincs embere”, aki bevigye őt a vízbe. János leírja azt a legendát, amelynek nincs ugyan semmi bibliai alapja, de a zsidó néphagyomány megőrizte, hogy időnként Isten angyala szállt le és kavarta fel a medence vizét, s ilyenkor az elsőként vízbe lépő beteg meggyógyult. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy a medence vízét valamilyen alulról feltörő gyógyforrás táplálta, amely azonban csak időnként tört fel. Mivel ez az esemény csak ritkán következett be, az ököljog érvényesült.
Jézus odamegy, ahol a könyörületesség házában a könyörtelenség, a „kegyes kegyetlenség” uralkodik. Kiválasztja a legnyomorultabb beteget, aki a legreménytelenebb helyzetben van, őt gyógyítja meg, de nem úgy, hogy a néphitben erősíti meg, hanem a maga módján, valóban a könyörületesség házává téve azt a helyet, ahol eddig csak könyörtelenség uralkodott. Jézus nem azt mondja ennek a 38 éve betegnek, hogy majd, ha az angyal megérinti a tó vizét, beviszi a vízbe, hanem egy kérdést tesz fel neki: „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6).
Első hallásra úgy tűnhet, hogy ez egy felesleges kérdés, hiszen hogyne akarna ez a szerencsétlen beteg meggyógyulni, különben miért is volna ott? Kétségtelenül így is lehetett ez eleinte. Kezdetben minden bizonnyal mindent elkövetett ez az ember, hogy bejusson a vízbe. De teltek a hetek, a hónapok és az évek, és vagy nem jutott be, vagy hiába jutott be, nem segített rajta az sem. Aztán lassan megszokta az állapotát, és így lett állandó lakója a tó oszlopcsarnokának. Az biztos, hogy az ember képes a legreménytelenebb helyzetet is megszokni. Ahogy meg lehet szokni az állandósult betegséget, vagy egy rossz szokást, úgy lehet megszokni a bűnt is. Vannak elítéltek, akik úgy megszokják a börtönt, hogyha le is telik a rabságuk ideje, gyorsan elkövetnek valamit, hogy újra visszakerüljenek a börtönbe.
Egyáltalán miért van szüksége Jézusnak a mi akartunkra? Nem elég az, hogy Ő akar meggyógyítani minket és képes is rá? Nos, valóban nincs szüksége Jézusnak a mi akaratunkra, Ő tőlünk függetlenül mindent megtehet, amit akar. Igazából nekünk van szükségünk arra, hogy akaratunk legyen. Hiszen csak az tudja Istennek alárendelni akaratát, akinek van akarata. Ő pedig, mint a tökéletes szeretet a legjobbat akarja nekünk.
Hiszen mivel is kezdődik ennek az embernek a gyógyulása? Azzal, hogy Jézus kimozdítja őt a közömbösség, a reménytelenség állapotából. Ez az ember már lemondott magáról. Lemondott arról, hogy valaha is egészséges ember lehet belőle. Jézus egyértelmű kérdésére nem is a konkrét választ, hanem a már jól megszokott panaszáradatát kezdi el mondani. Ilyen gonosz ez a világ, ilyen kegyetlenek és szívtelenek az emberek, nincs senkim, aki segítene rajtam, aki törődne velem stb. Ugye milyen ismerős szavak ezek, hányszor haljuk ma is ezeket a panaszokat sorolni a sok megkeseredet és reményvesztett embertől? Azzal, azonban, hogy Jézus szóba áll az emberrel, és az élete legfontosabb kérdésére tapint rá, kimozdítja őt megszokott és kényelmes helyzetéből. Eddig a földön feküdt és a földet nézte, most föl kell tekinteni arra, aki megszólította, s miközben szája még a régi nótát fújja, szemeit már Jézusra emeli. Gyökössy Endre a lélektan nyelvén fogalmazva azt mondja, hogy ez az a pillanat, amikor kapcsolópont támad a beteg ember és Jézus Krisztus között. Ez az ember kénytelen kinézni önmagából, levenni a tekintetét magáról és észrevenni azt a valakit, aki kérdést intéz hozzá, de aki parancsol is: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj.” (Jn 5,8.) És nem a vizek mozdulnak meg, hanem az ember lelke, hogy engedelmeskedjék a teremtő szónak: „És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.” (Jn 5,9.)
3.      Törvény vagy evangélium?
János evangélista nem véletlenül jegyzi meg a gyógyítás történet leírásának végén ezt a mondatot: „Aznap pedig szombat volt.” (Jn 5,9.) A záró versekben a törvény és az evangélium összeütközését látjuk. Jézus korában sokan, főként a törvénytudók és a farizeusok úgy gondolták, hogy az ember van a törvényért. S íme, jön valaki, aki kimondja és gyakorolja is, hogy a törvény van ez emberért.
Jézus nemcsak meggyógyította ezt a 38 éve beteg embert, hanem külön azt is megparancsolta neki, hogy vegye fel az ágyát és úgy menjen haza. Jézus itt Isten szeretetét akarja demonstrálni a világ számára, az ünnep, a szombat nap igazi lényegét megmutatni. Ez az ember, aki most Jeruzsálem utcáin, szombatnapon viszi az ágyát, azt demonstrálja, hogy Isten a Teremtő, ő az, aki életet ad. A szombatnap kezdetben az Istennel való ünneplés alkalma volt, amikor azért nem végeztek munkát, mert örvendeztek és hálát adtak a Teremtőnek, aki az életet adta. Az ágyát cipelő meggyógyult beteg a Teremtő és életadó Istenről tesz bizonyságot. Jeruzsálem utcáin azonban sokan megbotránkoznak ezen. Az Istenben való hála és örvendezés helyett a mozdulatlanságnak és a mozdíthatatlanságnak az ünnepe lett a szombat. Nemcsak a Betesda tavának vize mozdulatlan, és nemcsak a víz partján fekvő betegek mozdulatlanok, de megmerevedett és élettelenné lett a zsidók törvényvallása is. Van ennek a történetnek egy olyan szimbolikus értelmű magyarázata, amely szerint a történetben a beteg ember a zsidó népet jelképezi. Az öt oszlopcsarnok, Mózes öt könyve, vagyis a törvény, amelyen „elfekszenek” az emberek. A 38 év az az idő, amit Izrael népe a pusztában töltött, illetve az a 38 évszázad, ami Jézus nélkül telt el. Jézus megjelenésével kezdőik el az újszövetség, vagyis az evangélium ideje.
A zsidók figyelmeztetik a meggyógyult embert, hogy nem szabad vinnie az ágyat, mert szombat van. Szombatnapon a tilos munkák közé tartozik használati tárgyak egyik helyről a másikra való hordozása és szállítása. A szombatnapi munkatilalmat a misnában a „Sabbát” traktátus szabályozta. A 39 tiltott munka közé tartozott a használati tárgyak szállítása egyik helyről a másikra: „Aki szombatnapon használati tárgyat visz egyik területről a másikra, az bűntetendővé válik, akár nagy, akár kicsi használati tárgyakról van szó.” Olyan szigorú tilalom volt ez, hogy a farizeusok szombatnapon nyakukra kötötték a zsebkendőt és szájukkal fogták meg a pénzt, mert akkor nem hordoztak terhet, különben a zsebkendő és a pénz is olyan tárgynak számit, aminek kézben való hordozása a szombatnak megszegését jelentené.
A betesdai gyógyítást és a hozzá fűzött parancsot a zsidók a szombat nyilvános megszegésének minősítették, amire a törvény szerint halálbüntetés jár. Jézus ellenségei szerint, a templom megtisztítása után, ez már a második halálra méltó bűn, amit Jézus elkövetett a törvényvallás ellen.
Jézus válaszában ez ellene felhozott vádakat még egy kijelentésével tetézi meg: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17.) Azt, hogy Isten szombaton is munkálkodik, a farizeusi teológia is elfogadta. De a farizeusok csökönyösen ragaszkodtak ahhoz az álláspontjukhoz, hogy Isten pontosan betartja a maga által emelt korlátokat, tehát Isten kötve van a saját maga által adott törvényhez. Ha Isten mégis cselekszik valamit, pl. az élet adása és elvétele is ilyen Istennek tulajdonított cselekedet, akkor ezt a zsidó gondolkodás nem azzal magyarázza, hogy Isten „ura a szombatnak”, tehát felette áll a törvénynek, hanem azzal, hogy Isten a saját telkén belül munkálkodik. Ugyanis a törvény magyarázata szerint csak az számít teherhordozásnak, amit az ember a saját telkén kívül tesz. Csak az a munka tiltott, ami az ember saját testén kívül végez. Istennek saját telke az egész világ, tehát az Ő munkálkodása nem megszegése a szombattörvénynek. Jézustól távol áll az ilyen mesterkélten kiagyalt gondolkodás. Isten ura a szombatnak is, ezt világosan kijelenti Jézus: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért, tehát az Emberfia ura a szombatnak is” (Mk 2,27.) Isten szombat napon is Isten, azaz teremtő és megmentő, életet adó, ítéletet tartó Isten, Jézus pedig osztozik ebben az isteni munkában. Ámen.
 
 
Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.06. Bonyhád)
A Betesda tavi gyógyítás bejegyzés elolvasása

Mit köszönhetünk a reformációnak?

0 hozzászólás Írta mzoli 7 hónapja

 

Mit köszönhetünk a reformációnak?
 
 
Az öt sola
 
Az öt sola öt latin kifejezés, melyek a reformáció alatt jelentek meg és összefoglalják a reformátorok alapvető teológiai hitét a római katolikus egyház tanításaival szemben. A sola szó jelentése latinul: egyedül, kizárólag.
Az öt sola kifejezi a protestáns reformáció öt alapvető hittételét, azokat az alapokat, amelyek a reformátorok hite szerint a keresztyén élet és hit gyakorlásában alapvetőek. Az öt sola karakteresen szembehelyezkedik a katolikus egyháznak a dogmafejlődés során megfogalmazott hittételeivel.
1.     Sola Scriptura (egyedül a Szentírás);
2.     Sola fide (egyedül hit által);
3.     Sola gratia(egyedül kegyelemből);
4.     Solus Christus (egyedül Krisztus);
5.     Soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
·        Sola Scriptura
Az egyedül a Szentírás elve szerint a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava, a keresztyén tanítás egyetlen forrása. Ez az isteni szó mindenki számára hozzáférhető, azaz mindenki számára érthető a Szentírás és az egyben önmagát magyarázza. A nézet, hogy a Biblia nem igényel más magyarázót önmagán kívül, ellentétben áll a római katolikus hagyományokkal, mely azt tanítja, hogy a Bibliát kizárólag apostoli hatalommal vagy a Szentíráshoz fűződő és azt értelmező hagyomány (szenthagyomány), mint forrás (a kettő együttes neve: hitletétemény) alapján lehet magyarázni. A katolikus egyházban erre a hatalomra Tanítóhivatalként hivatkoznak, mely a világ püspökeinek testületében van jelen, közösségben a pápával.
A sola jelző és a scriptura főnév alanyeset helyett határozói esetben van, annak kifejezésére, hogy a Biblia nem Istentől függetlenül, önmagában áll, hanem Isten eszköze, mely által felfedi önmagát Krisztuson keresztül (solus Chrsitus vagy solo Christo) a mi megváltásunk érdekében.
A sola Scriptura kifejezés már a reformáció előtt megjelent a Közös Élet Testvérei körében nevelkedett Johann von Goch (1400–1475) művében, aki szerint a legfőbb tekintély a Biblia, és az egyházatyákat csak annyiban lehet elfogadni, amennyiben a kanonizált Írást követik. Az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen Luther és V. Károly német-római császár a sola Scriptura elvet illetően (is) ellentétes álláspontokat fogalmaztak meg: míg a reformátor szerint mindenki személyesen felelős Isten előtt, ezért csak Isten szavára, azaz a Bibliára szabad hallgatni, a császár viszont a hagyományra és az egyház tekintélyére hivatkozott.
Kálvin főműve, az Institutio Christianae religionis szintén az Írás kizárólagosságát hirdeti: „Egyedül az Úr igéje az az út, amely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és egyedül ez a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla tudni kell.” (III. 21,3)
A sola Scriptura elv alapján a protestáns egyházak nem fogadnak el olyan hagyományokat, amelyekre nézve a Biblia nem tartalmaz utalást, így például a pápai tekintélyt, a búcsút, a szenteket, ereklyéket, a purgatóriumot, a halottakért való imádkozást, a papi cölibátust. A katolikus szentségtant a protestánsok ebből a Solából kiindulva vetették el, és csupán a Két sákramentumot, a keresztséget és az úrvacsorát ismerik el, mivel csak ennek a kettőnek van egyszerre bibliai alapja és látható külső jegye is. Protestáns szempontból Luther óta ugyanis csak az ilyen szentség ismerhető el szentségnek, a gyónást például Luther haláláig gyakorolta, de nem tekintették szentségnek, mivel bibliai alapja van ugyan, de látható külső jegye nincsen.
·        Sola fide
Az egyedül hit által elvét néha a reformáció alapjának nevezik, mivel ez volt Luther és a többi reformátor tanításának középpontjában. Luther úgy nevezte: „a tanítás, melyen áll vagy bukik az Egyház” (articulus stantis et cadentis ecclesiae). A hit általi megigazulás és a Krisztusban való hit általi üdvözülésma is a protestáns kereszténység központi tana. A sola fide megfogalmazást Luther használta a rómaiakhoz írt levélből kiindulva.
A sola fide elve azt mondja ki, hogy a megigazulást (ami a protestáns szóhasználatban „Isten által igaznak nyilvánítást” jelent) kizárólag hit által nyerhetjük el, bármilyen jó cselekedet szükségessége és hozzáadása nélkül. A korai protestáns teológia szerint a jó cselekedetek bizonyítékai és nem előfeltételei a hitnek.
Ezt az álláspontot a katolikus egyház félreértelmezésnek tartja, szerintük a „megigazulás” kifejezés jelentését kellene összehasonlítani. Mindkét fél egyet ért abban, hogy a kifejezés Krisztus érdemei és a bűnösök közötti kapcsolatot írja le, nem pedig a bűntelenség kinyilvánítását; Luther a simul justus et peccator (egyszerrre megigazult és bűnös) kifejezést használta. A római katolicizmus a megigazulást Isten életének az ember felé való közlésében látja, amely megtisztítja a bűntől és valóságosan Isten fiává teszi, így ez nem csupán a kinyilvánítása a megigazulásnak, hanem a lélek valójában igazzá lesz.
A protestánsok szerint ez az ő tanításuk félreértelmezése. Luther azt tanította, hogy a hit nem egy emberi reakció, hanem Isten munkája a kegyelem eszköze által]. A hit Isten igazsága bennünk, mely az Ige és a sákramentumok által valósul meg bennünk. Az isteni Törvény és az Evangélium azon dolgozik, hogy megölje a bűnös ént és létrehozza az új teremtést bennünk. Ez az új teremtés bennünk Krisztus hite. Ha ez a hit nincs meg bennünk, akkor istentelenek vagyunk. A búcsú és az emberek imái semmit sem adnak ehhez hozzá, mivel semmik, azaz semmit sem érnek. Mindenkinek van egy hite, általában a saját magában való hit, ezért van szükségünk Istenre, hogy folyamatosan rombolja ezt az önigazult hitet és helyette adja Krisztus életét. Arra a hitre van szükségünk, ami Istentől jön a Törvényen és az Evangéliumon, az Igén és a Sákramentumokon keresztül. A reformáció alapdokumentumában, a 95 tételben Luther azt írta: 1. „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).” és 95. „és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22).”
A valódi különbség a protestáns és a katolikus álláspont között a megigazulásról tehát nem az „igaznak nyilvánítás” és az „igazzá tevés” között van, hanem az eszközben, ami által valaki megigazul. A katolikus teológiában a jó cselekedetek érdemeket adnak hozzá a hithez az üdvösség érdekében, míg a protestáns teológiában a jó cselekedetek a megnyilvánulásai és a bizonyítékai egy valóban megigazított és helyreállított hívő életének, aki ezt egyedül hit által (sola fide) kapta meg. A tényleges hatásos eszközök, melyek által egy ember megigazul egy további alapvető eltérés a katolikus és a protestáns hit között. A katolikus teológiában a lélek megigazulást létrehozó eszközök a szentségek és a keresztség. A keresztségben, még a csecsemők számára is, a megigazulás és megszentelődés kegyelme belekerül a lélekbe és az adott személyt megigazítja még az előtt, hogy az illető gyakorolta volna a saját hitét (vagy egy megkeresztelt csecsemő esetében még azelőtt, hogy meg lenne a lehetősége arra, hogy az értelmével megértse az Evangéliumot és arra hitével válaszoljon). A katolikus teológiában a hit nem előfeltétele a megigazulásnak. A katolikus tanítás szerint a keresztség „ex opere operato” működik, azaz „magából a szentségi cselekményből” fakad annak kegyelmi hatása és így hatékony és egyben elégséges tett a megigazulás eléréséhez. A protestáns teológia szerint az egyén hite feltétlenül szükséges és önmagában hatásos és elégséges válasza az egyénnek, ami így a megigazulást eredményezi.
A kétféle megközelítés eltérését katolikus oldalról a tridenti zsinat fogalmazta meg részletesen az 1547. január 13-ai Decretum de justificatione című dokumentumában. Kálvin a tridenti zsinat ellen írott művében (1547) kiállt a hit általi megigazulás tana mellett.
·        Sola gratia
Az egyedül kegyelemből elv arra vonatkozik, hogy az üdvözülés csak és kizárólag kegyelem által lehetséges, tekintet nélkül az ember bármilyen jó cselekedetére vagy érdemére, amint ez megtalálható az efézusbeliekhez írt levélnek ebben a részletében: „A kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint” Ez azt jelenti, hogy a megváltás egy olyan ajándék Istentől Jézus szeretete által, amiért nem tettünk semmit.
A katolikus egyház tanítása szerint, az egyén szabad akaratából személyesen közreműködik saját üdvözülésében. Ezért bár egyesek úgy tartják, hogy ez a tan a „cselekedetek általi megigazulással” áll szemben és így az érdemek római katolikus tanításának mond ellent, így, ebben a formájában nem áll szemben a katolikus állásponttal, sőt az a nézettel, miszerint a kegyelem valóságosan és minden esetben Isten ajándéka, mindkét fél egyet ért.
A tanításbeli különbség túlnyomórészt két tényben rejlik. Egyrészt abban, hogy Isten az egyedüli cselekvő a kegyelem gyakorlásában (más szavakkal a kegyelem az ember közreműködése nélkül is mindig hatékony). Másrészt abban, hogy az ember nem tud közreműködni a kegyelem megnyilvánulásában semmilyen saját, maga a kegyelem alatt véghezvitt cselekedete által úgy, hogy érdemei által még több kegyelmet szerez magának (ami római katolikus egyház tanítása szerint lehetséges), azaz egyedül Isten tesz bármit is a bűnös megmentése érdekében, mi ezt csak hívő szívvel elfogadhatjuk.
·        Solus Christus
Az egyedül Krisztus elv azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő Isten és az ember között és így senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás. A kifejezést néha határozói esetben idézik: solo Christo, „egyedül Krisztus által”, de az eredeti tanítás nem a módról, hanem Jézus személyéről, mint kizárólagos közvetítőről szól.
A solus Christus elv elveti azt a nézetet, miszerint az Egyházban nem léteznek szentségek olyan felszentelt papok közreműködése nélkül, akiket az apostoli leszármazás alapján a pápa tekintélye alatt szenteltek fel. Luther „a megkereszteltek egyetemes papságát” tanította, amit a későbbi lutheránus gondolkodás és a klasszikus protestáns teológia a „minden hívő papságára” módosított, elvetve a „pap” (sacredos) megkülönböztető használatát a klérusra.
Ezzel szemben a katolikus egyház úgy tanítja, hogy Jézust követve az apostolok és munkatársaik, az angyalok és az üdvözültek is közbenjárók, azaz ki tudják eszközölni a bűnösnek a megtérés kegyelmét és a bocsánatot. A katolikusok másik fontos érve Szűz Máriát hozza fel példának: szerintük a megváltás beteljesüléséhez Krisztusnak földi anyától kellett megszületnie, és ez Mária nélkül nem lehetett volna lehetséges.
Az elv nem tagadja a szent szolgálatokra vonatkozó hivatal létét, azaz olyan személyek szolgálatát az Egyházban, akikre az Evangélium nyilvános hirdetése és a Sákramentumok kiszolgáltatásának intézése van bízva. Így beszélhetett Luther Kis kátéjában a gyóntató szerepéről, mint a feloldozás kiszolgáltatójáról. A káté „A kulcsok hatalma” szakasza (ezt a részt nem maga Luther írta, de hozzájárult, hogy belekerüljön a kátéba) úgy azonosítja be „Krisztus elhívott szolgáit”, mint akik gyakorolják az oldás és kötés hatalmát a bűnbocsánat és az Egyházból való kiközösítés terén az isteni Törvény és az Evangélium szolgálása által. A Krisztus megbocsátó kegyelmébe vetett hit által történő bűnbocsánat kibékíti a bűnöst Istennel a pap és az Egyház, mint közvetítők nélkül.
·        Soli Deo gloria
Az egyedül Istené a dicsőség elv alapján minden dicsőség egyedül Istennek jár, mivel a megváltás kizárólag az Ő akarata és tette által ment végbe: nemcsak Jézus mindenre elégséges bűnhődése a mi bűneinkért a kereszten az Ő munkája, hanem az is, ha mi hiszünk Jézusnak ebben a tettében, és ezt a hitet is az ember szívében a Szentlélek hozza létre.
A reformátorok hittek benne, hogy minden emberi lény, még a katolikus szentek, a pápák és az egyházi hierarchia is, nem méltóak arra a kegyelemre, amelyet kaptak. Éppen ezért ezeket az embereket nem szabad az emberi jó cselekedeteikért magasztalni, hanem inkább imádkozni kell és Istennek adni a dicsőséget, aki a teremtője és megszentelője az embereknek.
·        Sola Scriptura /Egyedül a Szentírás/
Csak a Szentírásban foglalt kijelentéseket fogadjuk el tekintélyként, életünk zsinór-mértékeként. Ezzel elhatároljuk magunkat minden olyan felfogástól, amely a hagyományokat, az egyházi tanítást vagy bármi mást a Szentírás mellé helyez.
·        Sola Fide /Egyedül hit által/
A hitvallásunk azt tanítja, hogy nem elég a jócselekedet, hanem csak Krisztus érdeméért és az ebben való hit által üdvözülhetünk.
·        Sola Gratia /Egyedül kegyelemből/
A reformátusok hiszik, hogy az üdvösség nem emberi teljesítménytől, hanem Isten kegyelmétől függ. Valljuk, hogy Isten minket egyedül Krisztus kereszthaláláért mentett fel a halálos ítélet alól, ezt semmivel sem tudjuk kiérdemelni, mert ezt kegyelemből kapjuk ajándékként.
·        Solus Christus /Egyedül Jézus Krisztus által/
A reformált hit vallja, hogy a szentek tisztelete nem a Biblia szerint való, és egyedüli közbenjáró csak Krisztus lehet.
·        Soli Deo Gloria /Egyedül Istené a dicsőség/
Ez a jelmondat, amely leginkább a református reformáció sajátja, azt hangsúlyozza, hogy az emberi élet célja a földön egyedül Isten dicsőségének szolgálata.
Mit köszönhetünk a reformációnak? bejegyzés elolvasása
Előző oldal Következő oldal